Romsics Ignác: Hérodotosztól Harariig. A nyugati történeti gondolkodás korszakai, irányzatai és klasszikusai. Helikon Kiadó, 2024. 

„A történeti gondolkodás megszorító jelzőjén azt a kultúrkört vagy civilizációs mintázatot – norma-, viselkedés-és intézményrendszert – értjük, amelynek bölcsőjét a Földközi-tenger medencéjében, elsősorban a hellén-görög világban ringatták, s amelynek éltető szellemévé néhány évszázad múltán előbb a kereszténység, majd a felvilágosodás vált.”

A történelmet szerető olvasók számára külön érdekesség az oly nagyon kedvelt tudományág múltjáról olvasni. Romsics Ignác két nagyobb magyar historiográfiai szintézist (Romsics Ignác: Clio bűvöletében és Romsics Ignác: A múlt arcai) követően most egyetemes történeti aspektusból dolgozta fel a témát legújabb könyvében.

A több mint ötszáz oldalas munkában hat fejezetre osztva mutatja be a történetírás fejlődését. Ezekben először felrajzolja az adott időszak kulturális és tudományos tendenciáit és eredményeit, ezek hatását a történetírásra vagy később már a történettudományra, majd a korszak gondolkodóinak történelemről szóló gondolatai következnek, végül azon képviselők rövid életrajza és munkássága, akik a legnagyobb hatású összefoglalásokat írták az adott periódusban.

A korszakokon keresztül végigkövethetünk egy hatalmas fejlődést, amely Hérodotosz kiváló leírásával kezdődött két különböző berendezkedésű rendszer világának és harcának bemutatásával és eljutott Thuküdidészen és Polübioszon keresztül a harag és elfogultság nélküli történetírásig. A fejlődést megrekesztette mintegy ezer évre a középkor Biblia-központúsága, majd a reneszánsz által újra felszínre került a fejlődés iránya, ezúttal már a forráskritika fontosságát hangsúlyozva. Külön érdekesség, ahogy a 18. századi filozófusok elkezdenek vélekedni a történelem tárgyáról, ezáltal olvashatjuk többek között Voltaire, Herder és Hegel gondolatait. Ezután következnek a különböző irányzatok, a pozitivizmus, a romantika és a marxizmus hatásai és tanúi lehetünk, ahogy német nyelvterületen egyetemi szintre emelik a történészképzést és Ranke vezetésével kialakul a tulajdonképpeni tudományág, amely fokozatosan elkezd szakosodni. Ebből külön a marxista vonal által preferált gazdaság-és társadalomtörténet fejlődését követhetjük végig egészen a két szakág elválásáig, említésszerűen belemegyünk a régészet fejlődésébe is. A 20. században a franciáké a nagyobb újítás a tudományban: élenjárója az Annales folyóirat köré csoportosuló társaság, amely a történelmet a legtágabban értelmezi. Az újítások mellett megjelenik a nácizmus és a kommunizmus és a posztmodern hatása, megjelenik ugyan a mikrotörténelem és a gender studies, azonban a szerző hangsúlyozza, hogy a könyvkiadásban továbbra is az eseménytörténeten alapuló nagyobb összefoglalások a legnépszerűbbek.

Miközben a mai értelemben vett történettudományig elérünk, olyan alkotók pályafutásába és gondolkodásába nyerünk bepillantást többek között, mint Tacitus, Titus Livius, Euszebiosz, Szent Ágoston, Miachiavelli, Francesco Guiccardini. Giambattista Vico, Jean Bodin, Edward Gibbon, Max Weber, Michel Foucault, Marc Bloch, Eric Hobsbawn, Oswald Spenlger, Immanuel Wallerstein vagy Yuval Noah Harari.

A szerző kiváló kalauznak bizonyul a historiográfia történetében való időutazásunk során. Már megszokhattuk tőle, hogy a kellő részletességhez irodalmias, de ugyanakkor olvasmányos stílus párosul, ez most sincsen másképpen. Olykor az ironikusabb oldalát is megcsillogtatja számunkra, amelyre a következő idézetek a legjobb példák:

„Spencer csodálóinak a száma azóta jelentősen megcsappant, mondhatnánk: elfogytak.”

„Freud felismeréseivel sokak számára éppoly riasztó volt szembesülni, mint az atombomba pusztító hatásával és a molekuláris biológia, mindenekelőtt a génelmélet perspektíváival.”

„Az eredeti marxi teória szerint a fejletlen iparral és kis létszámú munkássággal rendelkező Oroszországban „objektíve” nem kerülhetett volna sor szocialista forradalomra. Lenin és a nézeteihez alkalmazkodó orosz történészek ezt az ellentmondást úgy hidalták át, hogy az 1917 előtti évtizedek orosz történelméről írva relativizálták a gazdasági tényezők szerepét, és túlhangsúlyozták a forradalmi cselekvés jelentőségét. Így lett Oroszországból az „imperializmus leggyengébb láncszeme”. Az „élcsapat” és a „vezér” szerepének abszolutizálása különösen felerősödött Lenin halála (1924), illetve Sztálin teljhatalmának kiépülése után.”

A szerző sokat idéz a tárgyat személyek munkáiból, ezáltal olvasás közben mi is kedvet kaphatunk egyes művekhez. A szöveget gazdag képanyag egészíti ki, amely közelebb hozza hozzánk a tárgyalt személyeket, a törzsszöveget követően pedig irodalomjegyzék segíti az olvasót, ha egy-egy témában jobban el szeretne mélyülni.

Romsics Ignác jelen műve az első egyetemes történeti monográfiája, ráadásul a történettudomány legérdekesebb ágát dolgozta fel. A munkásság kedvelőknek és a historiográfia iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány!

Sásdi Tamás