Romsics Ignác: Hetven év. Egotörténelem 1951-2021. 2. kötet. Helikon Kiadó, 2023.

„Életemnek B-oldala forog, lesznek rajta jó dalok”.

Énekelte évekkel ezelőtt Paksi Endre egy dalában és pont ez a dal jutott eszembe, amikor elkezdtem olvasni Romsics Ignác önéletrajzának a második részét, amelyben lényegében az ő B oldalát ismerhetjük meg. Ahogy a fülszövegben benne van, az első kötet „arról szól, hogyan lettem történész. A második, melyet az olvasó kezében tart, arról, hogy milyen történész lettem”.

Ahogy az első kötetben tapasztalhattuk, ez nem egy szimpla önéletírás, hanem a saját korának egy nagyon részletes lenyomata is egyben. A kötet hat nagy részre oszlik és lényegében ott folytatódik, ahol az első véget ért.

Az első fejezetben megismerhetjük hogyan lett a Magyarságkutató Intézet igazgatóhelyettese, megismerhetjük a kollegáit, a mindennapokat a munkahelyén és azt, hogyan lesz Bethlen István az egyik első nagy témája. A történészi munka mellett képet kapunk a rendszerváltás folyamatáról is. Láthatjuk egy nagyon négyes baráti társaság kialakulását, amely kisebb ellentétekkel ugyan, de napjainkig megmaradt. A Magyarságkutatós évek után láthatjuk hogyan lesz elege az igazgatóhelyettesi munkából és hogyan veszi egyre inkább az irányt a tanítás felé. Végigkövethetjük hogyan tartotta az óráit az ELTE docenseként, milyen témái voltak és milyen oktatástechnikai hiányosságok hátráltatták a munkáját, megismerhetjük a vizsgáztatási módszereit is és még a tanításról való gondolatait is megosztja velünk:

„a tanítás két irányú dolog: nemcsak a tanár tanít, hanem a jó tanár elgondolkodik, s ennek eredményeképpen folyamatosan alakítja, módosítja, kiegészíti szempontjait, melyekkel egy adott témához közelít.”

„Tanári ars poéticám fontos pillére volt a direkt politika és ideológia lehető legteljesebb kikapcsolása. Ebben is Max Weber érvelését követve vallottam, hogy „a próféta és a demagóg nem való az előadóterem katedrájára”. A kutatóhoz hasonlóan a tanár sem dönthet el értékvitákat, mivel azok eldönthetetlenek, és nem használhatja fel helyzetét, ismeretbeli fölényét diákjai indoktrinálására. Törekednie kell viszont arra, hogy hallgatói „elismerjenek kényelmetlen tényeket”, „olyanokat, amelyek kényelmetlenek az ember pártállása szempontjából”, s képesek legyenek mindent és mindenkit kritikusan és a maguk összetettségében, illetve ellentmondásosságukban szemlélni.”

A harmadik fejezetben olvashatunk arról, hogyan kerül az USA-ba, Indianapolisba vendégprofesszornak, természetesen az egész egyetemi környezetet megismerteti az olvasóval a diákoktól kezdve az egyetemi életen és a sportolási lehetőségeken át az összejövetelekig. A következő fejezetekben betekintést nyerhetünk munkáinak megszületésébe és abba, ahogyan ő a tanítványaival együtt egyre inkább a magyarországi történettudomány meghatározó alakjaivá válnak. Megismerhetjük azt a vándoréletet, amikor egyszerre három egyetemen tanított, Debrecenben, Szegeden és Pesten, majd azt hogyan került Egerbe. Egykori egri főiskolásként külön öröm volt olvasni a városról, a főiskolából lassanként egyetemmé váló intézmény történelem szakos képzéséről és természetesen az időközben elhunyt Besze Tiborral való kapcsolatáról is, aki e sorok írójára is nagy hatással volt annak idején.

Külön megismerhetjük szinte minden könyvének a megszületését, egyben a kapcsolatát a különböző kiadók vezetőivel, így Gyurgyák Jánossal és Kocsis András Sándorral, így kis bepillantást nyerhetünk napjaink könyvszakmájába is. A kötetek megszületése mellett megismerhetjük azok kritikai fogadtatását is. Külön kitér a szabadidejére is, amelyben az utazás és az olvasás nagy szerepet játszik. a könyvekkel való kapcsolatát pedig nagyon szépen megfogalmazza:

„a Könyv a legjobb barát. Bármikor kézbe vehető, akármeddig lapozgatható, és sohasem beszél vissza… Pontosabban néha igen, de azt csak én hallom. „Nem elég a gondolatot, ismeretet birtokolni, melyet a könyv tartalmaz. Legyen enyém – feltétlenül, mint ahogy a szeretőt akarják – a könyv is, a gondolat földi porhüvelye” – írta Márai, akinek a könyvei – a betűrendnek megfelelően – nem sokkal Illyés művei után és Németh Lászlóé előtt sorakoznak a polcaimon. Ők is jól megvannak, nem bántják egymást, noha igencsak más életutat jártak be”

Szabadideje mellett mindig ír arról, hogyan élte meg a családja a mindennapokat és nem rejti el az olvasó elől az anyagi helyzetüket sem.

A korabeli politikai életről mindig elmondja a véleményét, hogyan viszonyult az adott kormány politikájához és megismerhetjük az emlékezetpolitikában a konszenzusra való törekvését. Nem maradhat ki a Gerő-és a Szakács-féle támadássorozat sem, ezek elég részletesen be vannak mutatva. A kötet végén pedig az olvasó megnyugvással veszi tudomásul, hogy kedvenc történészének van még terve, mert ahogy ő fogalmaz az utolsó mondatokban:

„Beteg nem vagyok, úgyhogy nem mondhatom, hogy a munka tart életben. Csak azt, hogy a munka ad értelmet az életemnek. Amíg élek, dolgozom, és amíg dolgozom, élek. Weiter dienen oder krepieren – ahogy a német katonák mondogatták egymásnak a második világháború vége felé. Harmadik út nincs.”

A kötet szövege a szerző írásaihoz szokott olvasó számára könnyen emészthető, a tőle megszokott olvasmányos, szépirodalmi stílust kapjuk ismét. Ezt a szöveget egy nagyon gazdag képanyag egészíti ki, amely még közelebb hozza hozzánk a szerzőt. A magyarországi történettudomány története és a szerző munkássága iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány!

Sásdi Tamás