Tilkosvszky Lóránt: Teleki Pál titokzatos halála. Helikon Kiadó, 1989.

„Az egyik nekrológ szerint Teleki „magyar szamuráj”, aki önmaga néma feláldozásával kiáltja az égre, hogy a nemzetnek örökké élnie kell; egy másik szerint „a Magyar Kálvária Krisztusa” ő, aki a maga halálával váltja meg nemzetét.”

Teleki Pál tragikus halála a 20. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményei közé tartozik. Kezdettől fogva számos mítosz lengi körül, napjainkig is sokszor felvetődik, hogy valóban öngyilkos lett-e. A téma egyik legrövidebb feldolgozását Tilkovszky Lóránt írta meg, amely a Helikon Kiadó vékony, zsebkönyv méretű, fekete borítós sorozatában, a Labirintusban jelent meg a rendszerváltás évében, vélhetően az egyik utolsó darabként.

A sorozathoz hűen itt is a dolgok közepébe vágva kezdi a tárgyalást a szerző, rögtön a holttest megtalálásával, és azzal, hogyan kezelte a korabeli politikai élet, hogy a miniszterelnök hirtelen eltávozott az élők sorából. Először csak a halálesetet jelentik be, azután kiderül, hogy öngyilkosság volt, majd miközben eljutunk a temetésig, közben megalakul az új kabinet, és megindul a németekkel közös akció a szétesett Jugoszlávia ellen. Számba veszi, hogyan reagált a halálhírre a korabeli hazai és nemzetközi sajtó, ami párhuzamba állítja a Görögországban történtekkel. Röviden ír Teleki személyiségéről, hogyan látták őt az emberek, milyen viszonya volt a földrajzhoz. Szőrmentén említi a Vörös térképet, de kihagyja a Numerus Clausus meghozatalában való részvételt és a frankhamisítási botrányban játszott szerepét is. Részletesen szól viszont az utolsó hónapokról, ahogy nem helyeselte azt az irányt, hogy a németeket ki kell mindenképpen szolgálni, aminek az egyik ára a Jugoszláviával nemrég kötött örökbarátsági szerződés felrúgása. Ahogy elérünk a végzetes éjszakához, ismerteti a korabeli helyszíni szemlét, és azt, milyen állapotban látták a szemtanúk a holttestet. Itt számos visszaemlékezést megidéz, ahol vadabbnál vadabb verziók kerülnek elő és végigrágja általuk, hogy valóban öngyilkosság volt, vagy a németek tették el láb alól. Felidézi és párhuzamba állítja a 80 évvel korábbi családi tragédiát Széchenyi István esetével együtt. A forrásokat ismertetve végül megállapítja, hogy az öngyilkosság ténye a legvalószínűbb és a következőképpen zárja le az elbeszélést:

„A felelőtlen találgatások helyett fordítsuk energiánkat történelmünk megismerésére, elfogulatlan vizsgálatára. Társadalmilag, nemzetileg egyedül csak ennek látjuk igazán hasznát.”

A 140 oldalas kis könyvecske szövege rendkívül száraz, amit még megspékel az, hogy sokat idézi a korabeli forrásokat. Ezeket ütközteti is egymással, ezáltal a nehéz szövegben találunk sok érdekességet, pár eléggé morbidnak tűnő teória pedig mosolyt is csal az arcunkra. Ebben a kötetben is található minőségi papírra nyomott képmelléklet, ami közelebb is hozza hozzánk az adott témát.

Nem egy könnyed nyári olvasmány, mégis érdemes ezt a vékonyka kötetet átrágni, mert a téma iránt érdeklődők a valóság mellett számos alternatív verziót is megismerhetnek az egykori földrajztudós és politikus halálával kapcsolatban.

Sásdi Tamás