Kuncze Gábor: Várjuk ki a végét. Beszélgetés Mihancsik Zsófiával. Kossuth Kiadó, 2020.
„Hiszen a politika színpad, ha az ember jó képet mutat magáról a közönségnek, akkor hitelessé válik, de a közönség sohasem lát mindent.”
A közelmúlt történéseit alakító politikusok pályájuk befejezése után egészen a halálukig élő történelemkönyvnek számítanak, már ha megosztják velünk a tapasztalataikat. Az sem utolsó szempont, ha az események közben jegyzetet készítettek és ezt nem az asztalfióknak akarják megőrizni az idők végezetéig. Kuncze Gábor végigjegyzetelte politikailag aktív időszakát, erről számos kortársa tudott és unszolta, hogy ezt a kincset meg kellene osztania a néppel, de ő csak ennyit mondott rá:
„Volt, aki azzal keresett, hogy adjam oda neki a jegyzeteket, ő majd ír belőle könyvet. Merthogy ez egy kincs, kár lenne veszni hagyni. Mondtam, hogy kincs, ami neked nincs.”
Azonban Mihancsik Zsófia újságírónő felvetett számára egy köztes megoldást, hogy beszélgessenek a leírt emlékek alapján, és végül ebből született meg egy memoárszerű könyv.
Kettejük diskurzusa a közepébe vágva kezdődik, rögtön a rendszerváltást követően, amikor az SZDSZ-be képviselőjelölteket kerestek. Megtudhatjuk, milyen hihetetlen módon lett belőle politikus a három madár logóját viselő pártban, az első demokratikusan megválasztott országgyűlés élményeiről azonban keveset beszél. Ezután visszakanyarodnak Kuncze gyerekkorába, elénk tárulnak a piaristáknál eltöltött évek és az, amikor nem vették fel egyetemre, ami miatt dolgoznia kellett. Ezután egy nagy ugrással következik a legnagyobb részt kitevő rész, ami természetesen a belügyminiszterségéről szól. Itt kiderül, hogyan bútoroztak össze az SZDSZ képviselői a szocialistákkal, ráébreszt bennünket, hogy ez a tárca nem csak a rendőrség irányításából áll és felvázolja, hogy milyen volt a viszonya Horn Gyula miniszterelnökkel. Természetesen előkerül többek között a Tocsik-ügy is és az, milyen mókás jelenetek voltak, amikor pár helyen felismerték. Hangsúlyozza azt is, hogy akkoriban teljesen más volt a kormány-ellenzék viszony, amit azzal szemléltet, hogyan vitáztak Torgyán Józseffel az ülésteremben, majd azon kívül milyen kedélyesen elbeszélgettek. Amellett, hogy végigvezeti, hogyan változott meg ez az állapot napjainkra, amikor a két oldal között elmérgesedett a viszony, ő elmeséli még, hogyan élte át többek között az öszödi beszéd és végigvezet minket az SZDSZ megszűnéséig. Közben pedig elmondja véleményét a politikustársairól is. Szóba kerül még a Klubrádióban és az ATV-ben való szereplés, a máról (a COVID kitörése előtti hetekben zárul a beszélgetés) pedig viccesen a következőt állapítja meg:
"Én tátott szájjal nézem azt, ami ma van. Hogy szerdán már nem emlékszem a keddi meg a hétfői balhékra, és pénteken már a szerdaira se fogok emlékezni."
Maga a beszélgetés viszonylag követhetően lett rögzítve az olvasók számára, ami lineárisan halad ugyan, de néha elkalandoznak a mai helyzetre is. A monológban sokszor nagyon száraz tények kerülnek elő, amelyeket Kuncze vicces sztorikkal kompenzál sikeresen, ezért kevésbé tömegközlekedés-kompatiibilis a könyv. A szöveget nagyon gazdag képanyag egészíti ki, amely közelebb hozza hozzánk az olvasottakat. A végén pedig egy kisebb lexikon található, ahol zanzásítva megtaláljuk a törzsszövegben említett személyek főbb életrajzi adatait.
Kiváló visszaemlékezés az elmúlt 35 évről, amely a későbbiekben forrásként szolgálható a jövő történészeinek, a mai olvasók pedig képet kaphatnak arról, hogyan látta egy politikus azt a korszakot, amelynek szerves alakítója volt.
Sásdi Tamás
