Dezső András: Maffiózók mackónadrágban. A magyar szervezett bűnözés regényes története a 70-es évektől napjainkig. XXI. Század Kiadó, 2019.

„Magyarországon a rendőrség letolt nadrággal, eszköztelenül nézett szembe az egyre izmosodó gengszterekkel, és nem is csinált titkot belőle, hogy béna kacsaként mozog.”

Amikor a közelmúltról beszélünk, elsősorban a politikatörténet eseményei kerülnek szóba. Elsősorban ez a témája az elmúlt évtizedekről szóló ismeretterjesztő kiadványokat, de számos kötet jelent meg a korabeli emberek mindennapi életéről. Azzal, hogyan tevékenykedtek a hetvenes évektől napjainkig a szervezett bűnözés képviselői, tudomásom szerint 2019-ig nem nagyon született összefoglaló munka. Dezső András első könyve megjelenésekor kuriózumnak számított, ami szerintem eléggé felemásra sikerült.

A könyv öt részre tagolódik és a szerző évtizedenkénti beosztással tárja elénk a bűnelkövetőket, akikről már az előszóban megállapítja, hogy

[…]a bűn az bűn, és egyetlen bűncselekmény sem igazolható és egyetlen bűnöző sem menthető fel azért, mert első látásra tökös és férfias hagyatékot hagyott hátra maga után.

A téma kibontását 1973-ban kezdi és a szocialista időszak elkövetői még kispályásnak számítanak a későbbiekhez képest. Javarészt olyan emberek tevékenységét vázolja fel, akik loptak, csaltak, lányokat futtattak. Előkerülnek olyanok, akik külföldön próbáltak ügyeskedni, meg olyanok is, akik itthon benzinkutak kirabolására specializálódtak, de már feltűnnek a külföldiek is. A rendszerváltást követően elszabadul a pokol és megjelennek a magukat üzletembereknek nevező egyének, akik hivatalosan valamilyen vállalkozást működtetnek, közben pedig ügyeskednek és egymással olykor kegyetlenül leszámolnak. A szerző mélyen belemegy például az olajszőkítési ügyekbe, de felvázolja az Aranykéz utcai robbantást, a Fenyő-, a Prisztás- és a Seres-gyilkosságokat is és nem maradhat ki a diszkókirálynak nevezett Vizó esete sem. Közben kitér arra, hogy milyen volt a turisták fogadása Ferihegyen, milyen nagy szónak számított, ha valakinek a nyolcvanas években videomagnója volt és hogyan hatottak az alvilág tagjainak egymás közötti leszámolásai a társadalmi közérzetre.

A leírtak alapján ez egy kiváló könyvnek ígérkezne, de sajnos a kivitelezés gyatrára sikerült. A szerző stílusa ugyan olvasmányos és hangsúlyozza, hogy

„[…] hiszek abban, hogy az újságírónak kötelessége mindent megtenni azért, hogy az igazság kiderüljön, és objektív megítéltetésre találjon.”

Azonban elbeszélés közben folyamatosan csapong egyik élettörténettől a másikig, sokszor egy elkezdett szálat nyitva hagy és fejezetekkel később folytatja, ezek bemutatása közben néha belekezd a korabeli társadalom egy-egy aspektusának a felvázolásába. A szöveg befogadását megnehezíti, hogy a korszakból nagyon sok embert vesz elő, akiket ugyan a végén egy kisebb lexikonban összefoglal, de ezt a névanyagot látva egy történelem szakos egyetemi tanár is megnyalná mind a tíz ujját, ha ebből kellene vizsgáztatnia. Ráadásul egyes személyek pályája nagyon hiányosan van prezentálva, erre a legjobb példa Tasnádi Péter, aki feltűnik, vállalkozik, egyszer elfogják a rendőrök, majd rendez egy sporteseményt, ami elég balul sikerül, aztán arról értesülünk, hogy kiszabadul a börtönből, de azt nem tudjuk meg, mikor és hogyan került oda. Ugyan a végén minden fontosabb szereplő későbbi sorsáról képet kaphatunk, de Tasnádié itt is homályban marad.

Ezt az öt részt véleményem szerint akár két könyvben is meg lehetett volna írni és egyes történeteket még jobban kibontani, mert maga a téma érdekes lenne, de nem mindegy hogyan dolgozzuk fel.