C. Tóth Norbert: Dózsa György. Kultusz és történelem. Kronosz Kiadó, 2024.
„Rendkívül károsak az olyan kötetek, amelyek nem létező dolgot igyekeznek a köz tudomásában elültetni.”
A legtöbb településen számos olyan közterület található, ami egy-egy történelmi személyről van elnevezve. Sokszor elgondolkodhatunk róla, hogy vajon miről híres az illető. Dózsa György neve ezek közül az egyik legsűrűbb, róla mindenki tanult történelemórán, legalábbis az általa vezetett és nevét viselő parasztfelkelésről. Ha belegondolunk, szinte többet nem is tudunk róla, mégis elég nagy kultusz van körülötte napjainkban is. Ebben a kis kötetben ennek kialakulásának és a valós történetének járt utána C. Tóth Norbert.
Az előszót követően egy nagyon hosszú historiográfiai elemzéssel kezd a szerző és ízekre szedi Márki Sándor munkáját, amelyben lényegében megágyazott a napjainkig tartó legendának. Bemutatja a korabeli történészek reakcióját és az átdolgozásokat, majd Féja Géza 1939-es munkája és a Rákosi-féle vezetés tevékenysége következik, amellyel a nagyközönség számára is megszületett a hős parasztvezér figurája. Szól születésének 500. évfordulójának megünnepléséről, amelyben voltaképpen senki sem volt biztos, csak az egész kultuszt elkezdő Márki Sándorra hivatkozva tették 1972-re a dátumot. Bemutatja az 500. évforduló munkáit, amelyekben számos rendszerváltást követően tovább élnek a száz évvel korábbi nézetek. Külön elemzi a 2010 óta megjelent történelemtankönyvek parasztháborúval foglalkozó részeit, amelyben szintén a már berögzült elemek kapnak helyet más-más szavakkal. Ezután kezd bele a történeti tények ismertetésébe a források segítségével. Először a nevéről szól, ahol kiderül, hogy csak Székely Györgyként említik. Ráadásul nem ő volt eleinte a keresztes hadként induló sereg vezetője, hanem feltételezhetően egy Menyhért nevű zsoldos, akinek későbbi sorsáról semmit sem lehet tudni. A szerző térképmelléklettel együtt felvázolja a sereg útját, miután már Dózsa átvette a vezetést, azután az egyetlen győztes csata és a temesvári vég következik. A brutális kivégzést pedig három forrás bemutatásával tárja elénk. A törzsszöveg végén található összefoglalásban egy érdekes tényre mutat rá, hogy miért kapott ekkora jelentőséget ez a felkelés:
„Ha nagyon leegyszerűsítjük a kérdést, az események lázadásba fordulását egyetlen okra vezethetjük vissza: a Magyar Királyság déli szomszédjának, kora szuperhatalmának, az Oszmán Birodalomnak hódító politikájára, amely minden külföldi segítség ellenére – immáron több mint száz éve – lassan, de biztosan felőrölte Magyarország anyagi és lelki ellenálló képességét. A kortársak majd az utókor számára is könnyebb volt azzal magyarázni az eseményeket, hogy az ország Jagelló-kori elitje nem teljesítette kötelességét, szétzilálta az ország irányítását, ellopta a királyi jövedelmeket és mindezek következményeként lezüllesztette az ország haderejét, amely így nem volt képes ellenállni a török seregnek, mint elismerni azt, hogy az ország (tegyük hozzá, Európa bármely más állama is) minden erejét latba vetve is csak ennyire volt képes, és nem többre. E pár hónapnak a klasszikus értelemben – a korábban született történeti, ismeretterjesztő, irodalmi és művészeti munkák állítása ellenére – valójában semmilyen bel-és külpolitikai hatása nem volt, egyetlenegyet kivéve: Szapolyai János az 1514. évi országgyűlésen a nemességtől kiérdemelte „az ország megmentője” (liberator regni) címet, ennek pedig később, II. Lajos királynak a mohácsi csatában bekövetkezett tragikus halálával komoly jelentősége lett.”
Az ismeretterjesztő munka gördülékeny stílusban lett megírva, a téma iránt fogékony olvasót könnyen magával ragadja és észre sem veszi, hogy a végére ért. A szerző sokat idéz az témával foglalkozó történeti munkákból és a korabeli forrásokból, ami közelebb hozza hozzánk a témát. A szöveget nagyon gazdag képanyag egészíti ki, a végén pedig egy részletes bibliográfia található.
Ugyan magát Dózsa Györgyöt nem ismerjük meg ebben a kötetben, a kultusza és a historiográfia iránt érdeklődőknek viszont bátran ajánlom.
Sásdi Tamás
