Diószegi István: Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája. Vince Kiadó, 2001. Tudomány-Egyetem sorozat
„A „Ballhausplatz”, miként a franciáknál a Quai d' Orsay és a németeknél a Wilhelmstrasse, fogalommá, az osztrák, majd az osztrák-magyar külpolitika szinonimájává vált.”
A kiegyezés utáni időszak történelmünk egyik fénypontja. A „boldog békeidőkben” virágzott a kultúra és a belpolitikában számos egyéniség került színre. Ezt számos kiadvány dolgozta már fel, napjainkban is nagyon népszerű téma. Az Ausztriával közös külpolitika egyik legjobb feldolgozása pedig Diószegi István diplomáciatörténész nevéhez fűződik, eme munkája a Vince Kiadó által útjára indított és sajnos félbehagyott Tudomány-Egyetem sorozatban jelent meg.
A szerző bevezetésként a külpolitikát befolyásoló tényezőket veszi számba, a második egységben végigmegy a Monarchiában található népek külpolitikai törekvésein. Ezután kezd bele a korszakbeli világtörténelmi események tárgyalásába a Monarchia szemüvegén keresztül. Kezdetben láthatjuk, ahogy a német egyesítésből kimaradó osztrák fél a franciák győzelmének drukkol a poroszokkal vívott harcban, majd a három császár szövetségének körülményeit ismerhetjük meg. Miután Andrássy lesz a külügyminiszter, érezhető az oroszoktól való eltávolodás és végigkövetjük az utat a kettős, később a hármas szövetség létrejöttéhez. Közben zajlik az orosz-török háború és Bosznia-Hercegovina okkupációja, utána az antant megalakulásának is szemtanúi lehetünk, miközben Olaszország kilép a Hármas Szövetségből és Németország együtt marad a Monarchiával szövetségben. Kisebb közeledés érezhető az oroszokhoz a 20. század elején, amelyet szinte lenulláz a szerbekkel való puskaporos viszony és olaj a tűzre Bosznia végleges bekebelezése, az annexió. A bemelegítést a nagy összecsapáshoz az olasz-török és a két Balkán-háború szolgáltatja míg a szarajevói merénylet után tanúi leszünk, ahogy Németország beleegyezésével kezdetét veszi a nagy háború vérzivataros négy éve, amely elvezet minket a Monarchia felbomlásához. Világháborús részvételt nagyon érzékletesen szemlélteti Diószegi István:
„A Monarchia politikai vezetői kétségek és remények közepette figyelték a nagy mérkőzés kimenetelét. A háborút az ő táboruk indította meg, de hamar rádöbbentek, hogy mindaz, ami történik, a továbbiakban nem rajtuk múlik.”
A történeti események ismertetése után a végén képet kapunk, hogyan működött a Ballhasuplatz rendszere. Ugyan a külügyminisztereket kevésbé ismerjük meg, a munkamódszerük terítékre kerül és az, ahogyan kiválogatták az dolgozó embereket. Az utolsó fejezetben azt mutatja be a szerző, hogy a magyarok hogyan viszonyultak a korszak főbb történéseihez.
A szerző stílusa egy kicsit tömény, de a történelmi szakkönyvekhez szokott olvasó számára követhető. Az amúgy olykor száraz szöveget néha rendkívül szép fogalmazásokkal fűszerezi meg, ezek közül számomra ezek voltak a legjelentősebbek:
„1904 áprilisában a gyarmati aréna két régi vetélytársa kibékült egymással, és aláírta az érdekszférákat elhatároló entente cordiale-t.”
A magára hagyott osztrák-magyar hadsereg nem tudott ellenállni a Bruszilov-gőzhenger nyomásának: a front 1916 júniusában Lucknál átszakadt.
„Az 1917-es februári forradalom elsöpörte a Romanovokat, és a három császár szövetségének anakronisztikus formuláját végképp a történelem múzeumába helyezte.”
A mindössze 202 oldalas törzsszöveget a Monarchia közös minisztereinek és a két uralkodó nemzet, Ausztria és Magyarország miniszterelnökeinek időrendi felsorolása és egy kisebb irodalomjegyzék követi, utóbbi által az olvasó még jobban elmélyülhet a dualizmus időszakának külpolitikájában.
Ez a kis vékonyka kötet kiválóan összefoglalja fél évszázad külpolitikáját, nem hiányozhat a 19. század második felének történelme iránt érdeklődők polcáról!
Sásdi Tamás
