Csorba Csaba: Árpád népe. Vince Kiadó, 2000. Tudomány-Egyetem sorozat

„Egy nép – jelen esetben a magyar – származása, kapcsolatai (nyelvi és antropológiai rokonsága) vonatkozásában nem számíthat az, hogy egyesek mit vélnek „előkelőnek” s olyannak, amire – úgymond – büszkék lehetünk, s mi az, amiről „hallgatunk” kell. Egyébként is mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy egyetlen nép sem maga választja meg származását és rokonait (mint ahogy egyetlen ember sem). S a származás és rokonság önmagában (s mindenekfelett) nem meghatározó tényező a történelemben.”

Népünk eredetéről, a honfoglalásról és a kalandozásokról napjainkig folynak a viták, mi hogyan történt, legtöbbször felsőfokú történelmi végzettséggel nem rendelkező egyének próbálják meglátásaikat rátukmálni a szakemberekre és a közönségre. Szakmán belül is rengeteg eltérő vélemény olvasható, ennek egyik gyöngyszeme a történész és régész Csorba Csaba munkája, amely a Vince Kiadó Tudomány-Egyetem sorozatában jelent meg még az ezredforduló környékén.

A szerző elég távolról kezdi a téma kifejtését, az első egységben írásos források híján a nyelvészet és a régészet eredményei alapján mutatja be a magyarság kialakulását, majd vándorlását. Először pár szót szól azokról a 19-20. századi kutatókról, akik megadták a kezdő lökést őstörténetünk feldolgozásának. Utána következik az ugoroktól való leválás és rögtön meg is cáfolja a hunokkal való rokonságot. Utal a finnugor és a török népek nyelvi hatásaira és szól a kazár együttélésről is. Végigvezet minket az ismert sztyeppei vándorúton, amelynek a végállomása a Kárpát-medence. Nem maradhatnak el a besenyők sem, de támadásukat nem állítja be olyan tragikusnak, mint több más krónika, ezek állításait kétségbe is vonja.

A második, hosszabb egységben először a honfoglalás körülményeit és annak időbeli kérdéseit taglalja, és kijelenti, hogy nem lehet konkrétan meghatározni, mikor foglalták el őseink a hazánkat és ezt a következőképpen indokolja:

„A különböző nézőpontokat azért is nehéz egyeztetni, mert az események leírásában vagy nem említenek évszámot, vagy vitatható, hogy egy-egy adott évszámnál feltüntetett események mind egy és ugyanazon évben következtek-e be. A középkori évkönyveket ugyanis a gyakorlatban nem úgy vezették, hogy minden egyes esztendőben gondosan beírták, milyen fontosabb esemény történt akkor, hanem sokszor többévi kihagyás után emlékezetből besorolták bizonyos évekhez a történteket, hosszabb eseménysorokat is egyetlen esztendőnél írva le. Mindezek alapján nagyon nehéz olyan álláspontot kialakítani a magyar honfoglalás időpontjának (és időrendjének) kérdésében, amely vitathatatlan. Nem tudjuk eldönteni azt sem, mennyiben volt szakaszos a honfoglalás, szakaszos volt-e egyáltalán.”

Külön kiemelendő, hogy azt is elveti, hogy egyáltalán az egész bevonulósdi a Vereckei-hágónál kezdődött. Megemlíti a székelyeket, a székely rovásírást, majd a honfoglalók haderejét szemlélteti behatóan. Részletesen, évről évre veszi végig a kalandozó hadjáratokat, a hazát bebiztosító hadműveleteket  is ebben az egységben tárgyalja a pozsonyi csatával együtt. Kirajzolódik, hogy sokszor a keresztény Európa uralkodói egymás ellen használták fel pogány eleinket. Nem maradhat ki a merseburgi és az augsburgi csata sem, ahol külön hangsúlyozza, hogy a német krónikások festették még csúfabbra a vereséget a kelleténél. A kalandozó hadjáratok befejezése után próbálja felsorolni Árpád leszármazottait, illetve a források hiánya és megbízhatatlansága miatt csak tapogatózva jut el Gézáig, aki felismeri, hogy mindenképpen hozni kell a társadalmi haladást a keresztény államokhoz való csatlakozással. A kereszténység felvétele előtt még ír pár szót a pogány hitvilágról, majd a Géza halála utáni harc következik István és Koppány között, végül az előbbi királlyá koronázásával zárul az elbeszélés.

A sorozat többi kötetéhez képest Csorba Csaba sokkal lazább stílusban írta meg a könyvet, ami egyszerre szórakoztató és tudományosan igényes. A fentebb említett két tudományág mellett sokat hivatkozik a korabeli forrásokra és kortárs kollegáinak eredményeire, ezeket pedig ütközteti is. Jómagam kissé hiányoltam László Gyula kettős honfoglalás elméletének és a vérszerződésnek a megemlítését, de kárpótolt az, ahogyan a korabeli forrásokat humoros formában megkérdőjelezte. Azt még meg kell itt jegyeznem, hogy ez az elbeszélésmód erősen emlékeztetett Besze Tiborra, akitől főiskolai tanulmányaim során hallgattam ugyanezt a korszakot.

Az amúgy is könnyen érthető szöveget pár illusztráció és térkép egészíti ki, míg a végén nem maradhat el az egyetemes és a magyar történelem eseményeit összefoglaló időrendi áttekintés és a témában még nagyobb elmélyülésre motiváló irodalmi kalauz sem.

Véleményem szerint a sorozat talán legjobb darabja ez a kötet, amely bátran ajánlható azoknak, akik a korai magyar történelemről szeretnének olvasni szórakoztatóan, mégis szakszerűen!

Sásdi Tamás