Langó Péter: Turulok és Árpádok. Nemzeti emlékezet és a koratörténeti emlékek. Typotex Kiadó, 2017.
„Azok, akik feladatul kapták és kapják, hogy mintázzák meg, adjanak testet a történelem lapjain élő „hősöknek”, maguk is formálják a múltról alkotott képünket.”
Mindig érdekes, ahogy a régmúlt eseményeit különböző krónikák ábrázolták és ezek miként hatottak egyes művészek munkáira, illetve hogyan alakították a leírtakat az adott korszakok politikusai a saját szájuk íze szerint. Jelen munkában Langó Péter azt vetette össze, miként maradt meg egy-egy téma az emlékezetünkben, és ezeket a tévhiteket hogyan cáfolja meg a régészet, a könyv fejezeteiben eszerint vezeti végig az olvasót
Először az tekinti végig, hogyan alakult ki a 19. századtól a honfoglalás időszakának tudományos régészeti feldolgozása, erre milyen hatással voltak a nemzetiségek kutatásai. Külön szól a Trianon utáni állapotokról és a szocializmus időszakáról, majd a rendszerváltás következik, végül azt mutatja be, hogyan alakult ki folyamatosan a határ fogalma, végül ezt részletesebben a nyugati rész kialakulásával szemlélteti.
A második részben a Felvidékre látogatunk el, ahol először sétálunk egyet Nyitrán, majd Szvatopluk pajzsa kerül elő, ahol az eredmények összevetése előtt megismerteti velünk magát Szvatoplukot és az adott kort, majd Cirill és Meód legendáját járja körül.
A magyar történelemre visszatérve először a Turul-legenda kialakulását veszi gorcső alá, és végigkövethetjük, ahogy egy nemzet összetartozását szimbolizáló jelképből hogyan lesz fokozatosan egy politikai oldal által kisajátított szimbólum. Ezután következik Árpád fejedelem alakja, akinek végigtekinti az ábrázolásmódját a szobrászatban és a festészetben, kiemelve Zala György Hősök terén található művét, illetve Munkácsy Honfoglalás című festményét. Külön kitér arra, hogy melyek voltak azok az ábrázolási hibák, amelyeket az azóta folyamatosan fejlődő régészet megcáfolt. Olvashatunk még arról is, hogy Anonymus munkája alapján tévesen gondolták Árpád sírhelyét, erről a szerző a következőképpen idézi egy kollegája ironikus megjegyzését:
„Jóllehet többen érveltek azzal, hogy Árpád sírjának hagyománya fennmaradhatott Anonymus koráig, így nem vethető el a forrás hitelessége, de a kritikus szemlélet vált uralkodóvá a kutatásban. Bóna István régész megfogalmazása szerint „P dictus magisternek” "még ködös elképzelései sincsenek a honfoglalás valódi eseményeiről".”
Az utolsó összevetés az augsburgi csatamezőn meghalt Lehel (Lél) vezér és kürtjének a jászsági kapcsolatait helyezi vizsgálódás alá, ahol részletesen kifejti a kürttel kapcsolatos kutatásokat és annak lehetséges származási helyét. Az utolsó fejezetben a honfoglaló és kalandozó magyarság ábrázolását mutatja be először a korabeli nyugati, bizánci és muszlim források tekintetében, majd a későbbi századok ábrázolásait követően a következő szellemes megjegyzéssel zárja le a kötetet:
„Ha őseinknek ma lehetőségük volna, hogy meglátogassanak egy kolostort, melynek udvarán Heribalddal, Ekkerharddal és a többi kortárssal együtt iszogatva megoszthatnák emlékeiket, valószínűleg vidám lakoma közepette, együtt nevetnének a modern elképzelések némelyikén.”
A könyv szövege az ismeretterjesztő szakirodalomhoz szokott olvasónak könnyen követhető, olykor nem hiányoznak a szerző szellemes megjegyzései sem. Bőségesen idéz a korabeli krónikákból, ami által jobban képbe kerülhet az olvasó az adott időszak szemléletével. A szöveget rendkívül gazdag képanyag egészíti ki, ami még közelebb hozza az adott témát. A végén pedig egy bőséges irodalomjegyzék gondoskodik arról, hogy ha kedvet kaptunk egy-egy témához, az alapján keressük meg a következő olvasmányunkat.
Hiánypótló könyv, amely által kicsit másképpen látja az olvasó a korai magyar történelem egy-egy témáját, többek között képet kapva a korszakkal foglalkozó régészek munkájáról és arról, hogyan cáfolnak meg egy-egy tévhitet kutatási eredményeik alapján.
Sásdi Tamás
