Glatz Ferenc: Nemzeti kultúra - kulturált nemzet 1867-1987. Kossuth Kiadó, 1988.
„A történésznek állandó törekvése, hogy megszabadítsa értékítéleteit a szubjektum, saját tapasztalatainak befolyásától.”
A történelem, mint tudomány iránt érdeklődő olvasó számára külön kincs, amikor már egy lezárult korszak történeti gondolkodásába pillant bele. Jelen kötet a Kádár-korszak végén jelent meg, szerzője az időszak egyik fontos szereplője volt. Glatz Ferenc a Németh-kormányban művelődési miniszter, a rendszerváltást követően az MTA elnöki tisztét is betöltötte 1996 és 2002 között. Ebben a kötetben a kiegyezés és a Kádár-korszak közötti időszakról olvashatunk, főleg historiográfiai tanulmányokat.
A bevezetőt követően először a polgári és a marxista történetírás főbb tendenciáit veti össze, majd egy kis kitérővel a dualizmus társadalmát vizsgálja meg. Itt kiemeli a budapesti lakosság összetételét és tárgyalja a dzsentrikérdést is. Ezt követően a zene és a politika kapcsolatát boncolgatja Bartók példáján. Ez által a Kossuth-szimfónia keletkezésének körülményeit ismerhetjük meg. A következő tanulmányokban a történettudományé lesz a fő szerep. Először az Eötvös Collegiumbeli történészképzés kerül terítékre, ahol részletes képet kapunk az indulásról és Mika Sándor tanítási módszereiről. Ezt követi a bécsi magyar történetírók köre, majd azt ismerhetjük meg, mekkora törést okozott Trianon a magyar történettudománynak és hogyan került jogász végzettségűként a történettudomány irányításának élére Klebelsberg Kunó. Egy kis kitérővel a Horthy-korszakban elindult rádióban rejlő lehetőségeket vehetjük vizsgálódás alá, majd a Gömbös-kormány sajtópolitikája következik. A kötet nagy erőssége a tárgyalt időszakban alkotó történetírók pályájának bemutatása. Vizsgálódás alá kerül a gazdaság-és társadalomtörténetet megalapozó Domanovszky Sándor, a szinte szélkakasként tevékenykedő Szekfű Gyula. az újkorral, szociológiával és írástörténettel foglalkozó Hajnal István. Külön érdekesség a németbarát Hóman Bálint, akinek a naplója által felidézésre kerül Magyarország német megszállása. Mindannyian különleges időben éltek és alkottak, amelyet nagyon szépen foglal össze Szekfű Gyula pályáját tárgyalva a szerző:
„Szekfű Gyula generációja a magyar történelem legtöbb nemzeti-társadalmi megrázkódtatását megélt korosztálya volt. Fiatal korukban Magyarország az akkori világ öt nagyhatalmának volt egyik alkotóeleme, területileg a szűkebben vett Európa második legnagyobb országa. Felnőtt korukban még éltette őket a remény, hogy a revíziókkal visszanyerik mindazt az élet-és világbiztonságot, ami egy nagy, erős ország államfenntartó középosztályát korábban eltöltötte, majd öreg korukra, a második világháború után, tudomásul kellett venniük – Szekfű Gyula legalábbis tudomásul vette –, hogy Magyarország „csak egy szerény kis pontja… annak a varratnak, amely északról délre haladva összeköti egymással ezt a, szinte mondhatjuk, két világrészt”, azaz a Szovjetuniót és a nyugati polgári államok övezetét.”
Az utolsó három tanulmány kicsit szárazabb, a marxista történetírás különböző szegmensei kerülnek előtérbe rendkívül szárazan.
A szövegen érződik, hogy a szocializmusban íródott. A ma emberében megmosolyogtató már a felszabadulás szót olvasni, de ugyanakkor meglepő, hogy a Horthy-korszakot tárgyaló fejezetekben pozitívan szól az akkor alkotó történészekről, Klebelsbergről és a rádió felhasználásáról. Maga a szöveg nem egy könnyed nyári olvasmány, a marxista történetírással foglalkozó tanulmányok különösen nehezen fogadhatók be. Leginkább a történészi pályák, az Eötvös Collegium képzése és a rádió kezdeti működését bemutató tanulmányok miatt érdemes kézbe venni ezt a kötetet.
