Grecsó Krisztián: Jelmezbál. Magvető Könyvkiadó, 2016.

„Semminek sincs egyetlen oka. Mindennek sok gyökere van, az eseményeknek sok eredője van, sok helyről szívják magukba az erőt és a mérget.”

Egy volt rendőr, aki sörözés közben elkezd emlékezni a falut felkavaró esetre, ráadásul a mellette ülő ember mintha érintett lenne abban az ügyben. Egy Pesten élő pár, akik vidékre mennek a rokonokhoz húsvétra, ahová betoppan egy rég látott ismerős, most már Jehova Tanújaként. Egy egykori egyetemi tanárnő, aki egy középiskolában kezd el tanítani és rögtön túl jól csinálja, még a legokosabb diákkal is összebarátkozik. Két idős hölgy, akik az otthonban birkapörköltet esznek. Egy tudós férfi, aki a rokonokhoz megy hosszú idő után karácsonyozni, de tudja, hogy nem lesz jó vége. Egy nő, akit felszednek, de mivel otthon van a feleség, a taxiban marad. Két hallgató, akiknek egy érdekes könyvet kell elolvasniuk, csak mert megzavarták az őket nem tanító professzort és a fiatal, csinos tanárnőjüktől kérnek segítséget. Egy nő, aki az anyját keresi, közben összeszűri a levet a kollegájával a tanáriban.

Grecsó Krisztián műve egy érdekes olvasmány, amely 17 kisebb-nagyobb történetet tartalmaz, ezekben beleás olykor az emberi lélek legsötétebb bugyraiba. A helyszín Magyarország, egyes történetek Budapesten, van ami Kecskeméten, vagy egy határ menti kis faluban játszódik. A történetekben elég részletes helyleírást kapunk, az első történetben például az is teljesen megismerheti a Lehel piac környékét, aki még sosem járt ott. De teszünk kisebb körutazást említésszinten Szegedre és Sáraságra.  A kis leírásokban megjelenik többek között az alkoholizmus, a családon belüli politikai viták és a Budapest-vidék szembenállás. Szerepet kap a vallás, van, aki megtért és próbálja terjeszteni a hitét és ott van a gazdag egyház, ennek a pesti új tagja a szép autóval lemegy a faluba, ahol a közösség többi tagja minden kérés nélkül használja azt, mondván az a közösségé. Egyes történetekből átélhetjük a vidéki életérzést, itt tudhatjuk, hogy sehol sem könnyű az élet, főleg ha valami nagy trauma érte a múltban az embert, illetve nem tudja hova tartozik.

A 17 történetet teljesen különállóan is lehet olvasni, ezeket sokszor csak a szereplők személye köti csak össze. Maga a szöveg általában követhető, kissé negatívum, hogy egyes történetek eléggé hosszan, mások pedig alig lettek kifejtve, úgymond a szerző van, anuikor balladai homályban hagyja az olvasót egyes fejezeteknél. A sűrű barokkos körmondatokban kissé el lehet veszni és mire a végére érünk, már el is vesztettük a fonalat, hogy a mondat elején miről is volt szó. A történetekből nem hiányozhatnak az érdekes gondolatok sem, engem a következők fogtak meg:

„A hírt nem kell vinni, megy magától. Illetve viszik mégis, mert muszáj, és viszik, mert sokfélék a népek, és van, aki szeret fürdeni a borzongásban és a fájdalomban.”

„A tehetség és az ész magányossá tesz”

„Mert az ember csak azt tudja elfelejteni, amit el lehet, ami már ki lett mondva, hangosan, az megpenészedik, azt nem lehet otthagyni”

Durva látlelet a társadalomról ez a kötet, nem egy könnyed nyári olvasmány. Grecsó ugyan közepesen érthetően ír, de olyan érzésem volt végig, hogy valami hiányzik a történetekből, ami igazán feledhetetlenné tudja tenni az olvasmányélményt. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik az társadalom lelkének legmélyére kívánnak látni és nem rettennek el a kissé nehezebb szövegektől!

Sásdi Tamás