Bauer Barbara: Bíborbetűk. Jaffa Kiadó, 2022.
Agnes édesanyja elkapja a pestist, ő pedig az elvonulás mellett dönt. A nemsokára elárvuló lányt egy régi ismerőshöz, Johannes Gensfleisch-hoz irányítja egy apáton keresztül. A lány fel is keresi a különös urat, ahol először egy fiatalember, Hans fogadja és körbevezeti. Mint kiderül a Gensfleisch úr valami újításon dolgozik, amit ő csak új művészetnek nevez és együtt találták ki Agnes édesapjával évekkel korábban egy monostorban, ahonnan mindkettejüknek távozni kellett. Hamarosan egy pereskedés miatt innen is távoznia kell Gensfleisch úrnak, de csak Agnes megy vele és más módszerrel elkezdnek dolgozni az új művészet tökéletesítésén. Ez nagyon nem tetszik egyeseknek, különösen egy torz képű szerzetesnek, aki évekkel korábban olvasott valamit, amivel a két volt szerzetes foglalkozott és Agnes édesapjának a halálához nagyon sok köze van…
Bauer Barbara legújabb regénye a végóráit élő középkorba, a könyvnyomtatás feltalálásának időszakába kalauzolja el az olvasót. Külön öröm ezt a kötetet egy könyvtörténet iránt érdeklődő olvasónak a kezében tudni, hiszen mostanában nagyon kevés ilyen olvasmánnyal voltunk ellátva, olyan regénnyel pedig végképp nem, amiben maga a könyv története elevenedik meg. Az írónő alaposságát az bizonyítja legjobban, hogy betekintést nyerhetünk a könyvnyomtatás feltalálása előtti könyvkészítés rejtelmeibe a szkriptórium bemutatása által. Megismerhetjük magát Gutenberget is a kötet lapjain, akit a szerző egy munkájának élő, de olykor ironikus emberként mutat be. Végigkövethetjük, ahogy Agnesszel együtt kidolgozzák az új művészet minden apró részletét és a megvalósulás után átélhetjük a korabeli nyomdában dolgozók tevékenységét. A könyvnyomtatás bemutatása mellett kiváló korrajzot kapunk a vége felé járó középkorról, benne pedig a (még egy pár évtizedig) egyeduralkodó római katolikus vallással, ami a hatalmát félti az új találmánytól. És persze a korszakban sokan féltek az újításoktól, amit a történetben Gutenberg mondatai szemléltetnek a legjobban:
„– Ha elkészül a nagy mű – suttogta –, és az új művészet szárnyra kel, megváltozik a világ. És ezt nem csak én tudom. Ezt tudja mindenki, akihez elér ez a gondolat. Azok, akik írnak, olvasnak, könyvtárakat látogatnak, könyveket másoltatnak. Szűk réteg. Gazdag, tanult emberek. Köztük azok, akiknek hatalmuk van a többiek felett. Azok felett, akiket saját korlátaik rekesztenek ki a világból. Ők nem jutnak könyvhöz, nem is ismerik a betűket. Ahogy a világot sem. A múltjukat sem. Egyben azonban hasonlít a két réteg. Félnek a változástól. Az egyik attól tart, hogy ha a tudás által megvilágosodnak az emberek, elvész a hatalmuk felettük. A másik viszont az ismeretlentől tart, mert az ismeretlen mindig félelmetes.”
A történelmi háttér mellett kiváló karaktereket is kapunk az írónőtől. A történet elején még gyermek Hansot és Agnest egyből megkedveljük, akik a szemünk előtt érnek felnőtté. A türelmetlen és árva lányból Gutenberg mindenre figyelő munkatársa lesz, míg a kisfiú Hans egy időre eltűnik a színről, szerzetesnek áll és papként lép színre újra a nyomtatáson dolgozók életében. A szerző gondoskodott arról is, hogy legyen valami izgalom is a történetben, amelyet Anzen, a Zarándok képvisel, aki mindenképpen tönkre akarja tenni a készülő új művet, mert attól tart, hogy az eretnek nézeteket terjeszt. Utóbbi szereplő és a történet kezdetén a szkriptórium leírása által az olvasónak egyből A rózsa neve című könyv jut eszébe.
A kötet szövege könnyen követhető, rendkívül olvasmányos, a szerző néha az iróniát sem nélkülözi. Az utószóban pedig egy gyönyörű megállapítást ír le:
„aki egy könyv lapjairól visszatér, az nemcsak más színben látja a világot, hanem más emberré is válik. Egy történettel gazdagabb lesz.”
Jómagam gazdagabb lettem egy csodás történettel, amely a szakmámról szól. Bátran ajánlom minden kedves olvasónak, aki egy csodás történelmi regényre érez késztetést!
Sásdi Tamás
