Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető Kiadó, 2001.

Ottlik Géza remekművéről újra két véleményt olvashatunk egyszerre. Vendégünk a Molyról Bt_Dóri, az ő véleményét olvashatjától majd eőször.

Bt_Dóri:

Az első könyvélményem Ottlik Géza tollából és talán nem a legjobb választás volt ez a kötet az ismerkedéshez. Kicsit szájbarágósnak és visszahúzónak éreztem, miközben pattoghatott is volna, mint a srácok a kiképzés alatt. A leírások olykor soknak, túl soknak tűntek és elvették az amúgy sem nagy lendületét a könyvnek. A katonaélet, mint olyan, számomra nem túl vonzó, talán ezért sem nagyon találtunk egymásra a kötettel. A hierarchia, a parancsolgatás és a lefelé szemétkedés, felfelé nyalás számomra nem túl vonzó sem itt, sem a való életben...

A cím találó, hiszen az iskola is a határon (Kőszeg) van, ugyanúgy, ahogy az ide kerülő fiatal srácok is, csak ők a gyermekkor határát kénytelenek átlépni. A megaláztatás, a tehetetlenség és a nyomás tűrése mindvégig érezhető, de az érzelmek nevén nevezése nem látható. talán ezzel nyomatékosít Ottlik? Miért ugrálunk össze-vissza időrendben? Ez sokszor zavaró volt számomra. Az odaküldött gyerekek szülei talán nem is sejtették, hogy milyen is ott a napi élet, a rutin és a bánásmód. A gyerekek igenis tudnak kegyetlenek lenni egymással… Sokszor éreztem, hogy ezt a kölköt most szívesen kiosztanám, míg a másikat megölelni szerettem volna. A regény érzelmeket képes kiváltani belőlem, tehát jó, de mégis hiányérzetem maradt a befejezést követően. A történteket olvasva remélem, hogy a fiam nem választ majd katonai pályát, hiszen az itt leírtak alapján ennél bármi jobb… Fejlődésregény, hiszen a sorok között serdülnek fel a fiúk pelyhesállú suhancokká. Elgondolkodtam, vajon most milyen lehet az ilyen iskola növendékének lenni, milyen a hétköznap? Tényleg ilyen hideg és ridegtartás van? Mert tiszteletet és gondolkodás nélküli parancs végrehajtás csak így érhető el? Nem hiszem. Egy olvasásnak jó volt, de nem gondolom, hogy még egyszer rávenném magam az újraolvasására.                                                          

„Lehetetlenség volt észre nem vennie, hogy az ember sokkal könnyebben alkot magának rossz véleményt arról, akit megbántott vagy akinek szándéktalanul is ártott, mint arról, akivel jót tett.” 65. oldal

„Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.” 188. oldal

Sásdi Tamás:

„Mint meghódított birodalmat, nyeglén járom széltében-hosszában a letelt időt, pedig amíg múlt velünk, olyan nehezen múlt, hogy szinte önkínzás volt számon tartani a napokat”

Bébé és Szeredy Dani a Lukács-fürdőben nosztalgiázni kezd egy pár évvel korábbi eseményről beszélve, majd előkerül egy már halott társuk kézirata is. A kézirat megihleti Benedeket és emlékeiben még messzebbre, a katonaiskolában töltött évekbe kezd el kalandozni…

Ottlik Géza regényében a kőszegi honvédségi középiskola nem sokkal Trianon utáni évfolyama elevenedik meg amolyan kettős elbeszélés formájában. A történet nagy része Bébé emlékein alapul, de Medve irományából is bőségesen idéz. Ez alapján pedig már az elején kijelenti:

„Ez nem a teljes valóság, sőt nem is a hű valóság. Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom.”

Az első pár hónapot nagyon részletesen elmeséli nekünk, utána csak foszlányokban értesülünk a fontosabb történésekről. Bébé, Szeredy és Medve egy már összeszokott közösségbe kerül másodévesként, ahol Merényi és bandája a hangadó, akik élet és halál urai az évfolyamon.  Azonban mindannyian tisztelik a mindig rendet tartó, szinte diktátorként viselkedő tanárt, Schulzét. Ő az, aki rendre és fegyelemre tanítja a növendékeket. A leírásból részletes képet kaphatunk egy korabeli leendő katona mindennapjairól, milyen tantárgyakat tanultak, mivel töltötték a tanuláson kívüli időt, Bébé még az étkezésekről is beszámol. Tanúi lehetünk egymás közötti konfliktusaiknak, és egyben a felnőttéválásuknak is, Megismerhetjük egymás közötti nyelvezetüket is, amelyet a következőképpen tár elénk az elbeszélő:

„Szókincsünk, a nemi élet és az emésztés köréből vett fél tucatnyi trágárság mindegyike rugalmasan tudta pótolni a legkülönbözőbb igéket, főneveket, mellékneveket, határozószavakat, s ilyen módon százával és ezrével szorította ki a használatból anyanyelvünk megfelelő kifejezéseit.”

„Sűrű, sokféle és árnyalatos rúgásainkkal sok mindent ki tudtunk fejezni. Ezeket a közléseket szintén nagyon nehéz szavakra lefordítani. Önálló érvényű, mással nem helyettesíthető kifejezésmód volt ez, mint a beszéd és a írás vagy a kép, a zene vagy a csók, s rá lehetett szokni, ha egyszer elkezdte az ember.”

A történetből kicsit érezhető a trianoni trauma, különösen azzal, amikor Medve ott akarja hagyni az iskolát és az édesanyja az ország nehéz helyzetére hivatkozva beszéli le erről, mondván a katonai pálya a biztos megélhetést hozza a számára. Külön érdekesség a mohácsi csata évfordulójáról való megemlékezés:

„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Magáról a korabeli Kőszegről kevés információt kapunk, mivel a növendékek szinte végig az iskola falai között vannak. Említésszinten előkerül a török kori ostrom is. . Ellenben kiváló leírást kapunk a húszas évek Budapestjéről, amikor a szereplők a szünidejüket töltik. Az oda-és visszautazásoknál pedig megtudhatjuk, hogy akkoriban még körülményesebb volt a vonatközlekedés.

A történet a szépirodalmat kedvelő olvasó számára könnyen követhető, a karaktereket gyorsan meg lehet kedvelni. A fejlődésregényben többszöri újraolvasásban is találhatunk újat, ezért nem elég egyszer kezünkbe venni.