Kavagucsi Tosikadzu: Történetek a kávézóból. Kossuth Kiadó, 2022.
„Vannak, akik a csapvíz hőmérsékletéhez mérik a kávéét, mások a bőréhez. Senki nem tudja tehát, mit jelent a kitétel: „amikor a kávé kihűl".”
A japán szerző másodjára invitál minket a legendás tokiói Funiculi Funicula kávézóba, ahol ismét négy különleges sorssal ismerkedhetünk meg. Egy üzletember, akit mélyből húzott ki a barátja, aztán annak tragédiája után ő volt kénytelen felnevelni a gyermekét. Egy fiú, aki daganatos betegségben meghalt édesanyjával szeretne még egyszer beszélni. Egy gyógyíthatatlan beteg férfi, aki szeretné tudni milyen sors vár a későbbiekben a szerelmére. És egy rendőr, aki megkésve szeretne ajándékot adni az évtizedekkel korábban elhunyt feleségének.
A négy történetnél garantáltak a szívszorító beszélgetések és miközben az időutazók esélyt kapjanak, hogy még egyszer beszéljenek elhunyt szeretteikkel vagy jótevőikkel, az író sok mindenre kitér az elbeszélés közben. Szokás szerint előkerülnek japán sajátosságok, mint a japán cseresznyefa virágzása, az ősz beköszöntét övező hagyományok és a karácsonyi készülődés. A titokzatos széken ülő szellemről megtudhatjuk kicsoda és olvasást szerető ember révén könnyen megkedvelhetjük, hisz a történet folyamán kedvenc tevékenységünket végzi. Mellette a kávékészítés rejtelmeibe is beavat minket a szerző, a rendőr történetében pedig magáról a kávézóról is megtudunk néhány érdekességet. Utóbbi történet különlegessége, hogy a hetedik életévét betöltött cuki kislány, Miki tölti ki az áhított nedűt, aki először végzi ezt a tevékenységet. De miért egy kislány csinálja ezt és nem a megszokott pultos Kazu? Erre is fény derül a történet során.
A második kötet sajátossága lenne a jövőbe való utazás, azonban a harmadik fejezet kivitelezése nagyon kesze-kusza lett, olvasás közben sokszor már követhetetlen volt, hogy mikor van a szereplő a jövőben és kivel beszél. Kicsit a második rész is furcsára sikeredett, hiszen az a viselkedés, ami lezajlik a fiú utazása előtt, valahogy eddig nem volt jellemző a kávézó személyzetére, jobban egy kocsma hangulatához illett.
A két kisebb hibát leszámítva ez a rész is hozza a kötelezőt, amelyben szívhez szóló történetekkel gazdagodhatunk és a sorok között ismét lélekbemarkoló gondolatokat olvashatunk, ezek közül számomra a következő kettő volt a legszebb:
„A lélek sérülése nem okvetlenül látszik kívülről. Az efféle sebek nem gyógyulnak be egykönnyen, kivált, amikor súlyos bűntudattal társulnak.”
„Soha nem láthatunk be igazán mások szívébe. Mikor valakit lefoglal a maga gondja, vak és süket lehet szerettei szenvedései iránt.”
Könnyed szövegű, mégis mély tartalommal rendelkező kötettel van dolgunk, amely nemcsak időutazásra invitál minket, hanem szokás szerint levisz minket az emberi lélek legmélyére.
Sásdi Tamás
