Colleen Hoover: Verity. Könyvmolyképző, 2020. 

„Elvégre a mondás is úgyszól, hogy arról írjunk, amit ismerünk.”

Lowden egy introvertált írónő, aki szerint a könyveit a kutya nem olvassa. Felkérést kap, hogy a sikeres thrillerszerzőt, Verityt helyettesítse, aki egy baleset miatt magatehetetlenné vált. Lowden beköltözik a család életébe, ahol meg kell ismerkednie Verity munkásságával. Ő pedig talál egy különös kéziratot, amiben Verity sötét és mocskos énjébe kap bepillantást…

CoHo könyve egy rendkívül izgalmas és nagyon jól megírt könyv – lehetne. Már az elején kapunk egy kisebb vértócsát, aminek ugyan semmi köze nincs a fő cselekményhez, de jól néz ki így indítani az eseményeket. Amolyan történet a történetben sztorit kapunk és ezt a szerző kiválóan el is választja a fejezetek más megjelölésével. Ahogy Lowdern egyre mélyebbre ássa magát a kéziratban, úgy bontakozik ki előttünk a családi tragédiák sorozata. Ez alapján megismerünk egy férfit, aki kiváló szerető, egyben gondoskodó apa és egy nő, akinek nagyon sötét gondolatai lesznek azután, hogy édesanyává válik, egy tragikus sorsú ikerpárt és egy, a traumát nehezen feldolgozó kisfiút. A lassan kibontakozó cselekmény minket is a lapokra szegez, és már várjuk, milyen turpisságok derülnek ki a kézirat alapján. A végén pedig az írónő mesterien gondoskodik arról, hogy mi se tudjuk eldönteni, hogy itt valójában mi is történt.

Mint mondtam, ez egy nagyon jó thriller lehetne. Azonban az írónő gondoskodik róla, hogy a teljesen indokolatlan vulgáris jelenetekkel kellően – Esterházy Péter után szabadon az Egy nőből idézve – szétk*rja azt szó szerint a tizenkettő szexjelenetével. Bármely történetet meg lehet ízesíteni egy csipetnyi erotikával, azonban ez szó szerint már túlságosan is szaftos, inkább a pornográfia irányába hajt. Kevésbé hiszem, hogy egy nőknek szóló könyvben a célközönség élvezné azt, ahogyan – megint egy Esterházy idézetet kell alapul vennem, csak most a Harmonia Caelestis alapján – szó szerint közeli képet kap arról a bizonyos másik oldalról végtermékkel együtt. Ha igen, akkor tévedtem, és fokozzuk meg egy Ganxsta Zolee-idézettel, mely szerint „ez való nektek a **** csattogás.”

Egyébként maga a szerző jól ír, kiválóan szövi a történetet, csak ne lennének a rendkívül primitív jelenetek. Az erotika ábrázolásában eddig Michel Houellebecquet tartottam egy perverz állatnak, azonban az még szépirodalom kategória. Napjaink ponyvairodalmának koronázatlan királynője átvette nálam ezt a fajta stafétát. A CoHo jelenségre kíváncsi voltam  és rendesen elborzasztott. Zárszóként újra meg kell említsem Esterházy Pétert, aki zseniálisan játszott a nyelvvel. CoHo is ezt teszi, csak éppen sokkal másabb értelemben, és ki tudja mennyi igazság van a kezdő idézetben…

Sásdi Tamás