Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt elbúcsúzunk. Kossuth Kiadó, 2024.
„A kávét felhörpinteni egyszerű feladatnak tűnhet, de előfordul, hogy az ember elvész az érzelmek áradatában, és mire észbe kap, a kávé már kihűlt…”
Ismét visszatérünk a harmadik részben megismert Funiculi Funicula kávézóba. A személyzet szinte ugyanaz, csak a különleges széken ülő szellem lett más. Újabb történetek tárulnak elénk, amelynek főszereplői a különleges széknek köszönhetően visszatérhetnek a múltba a szabályok betartása mellett, amíg a kávé ki nem hűl…
A japán szerző ismét négy szívbemarkoló emberi sorsot mutat be. Egy régész, aki úgy gondolja, hogy fontosabb volt számára a hivatása, és keveset törődött a családjával. Egy nő, aki bűntudatot érez, mert aludt, miközben a szeretett kutyája mellette az örök vadászmezőkre távozott. Egy jegyespár, akik hirtelen szakítottak és egy egyetemista lány aki összeveszett az apjával, aki nem sokkal később egy katasztrófa áldozata lett. Példájukon keresztül beláthatunk az emberi lélek mélyére, és átérezhetjük, milyen az, amikor egy utolsó utáni beszélgetés részesei lehetünk. Egyben mi is végiggondolhatjuk, ki az, akivel még egyszer beszélnénk, illetve mit csinálnánk máshogy, amikor lett volna más választásunk is.
A negyedik kötet különlegessége, hogy a novellák főszereplői szinte mindig megkérdőjelezik a kávézó szigorú szabályait, és ez teszi egyedivé. Itt már több szerepet kap a különleges széket birtokló szellem, aki könyvet olvas, aztán szokás szerint kimegy a mosdóba. De előtte van, amelyik vendéggel összetűzésbe kerül, illetve akad olyan is, aki az egész nő szellem létét megkérdőjelezi és ez szinte mosolyt csal az olvasó arcára:
„Ha már vissza lehet menni az időben, az sem különösebben meglepő, ha van itt egy szellem is, ezért nem tehetett mást, mint hogy elfogadja a szellem létezését is.
– Mosdóba? Szellem létére mosdóba megy?
Hiába törte a fejét, nem tudta felfogni, miért tenne ilyet egy szellem. Kazu arcát vizslatta, hátha a pincérnő a következő pillanatban a legkomolyabb arckifejezésével rávágja, hogy „csak vicceltem”. De nem, Kazu tárgyilagosan folytatta:
– Igen. Mindennap kimegy a mosdóba, naponta egyszer. Akkor jön el a pillanat, hogy valaki leüljön a helyére, és visszamenjen a múltba.”
A történetekből árad a japánokra jellemző nyugalom és tisztelet a másik iránt. Megjelenik a közelmúlt szerencsétlensége, a 2012-es cunami, amit mi leginkább a fukusimai balesettel azonosítunk.
A szerző egyszerű párbeszédekkel és elbeszélésmóddal tárja elénk a négy esetet, amelyek egyszerűségük ellenére mély lelki tartalommal rendelkeznek. A múltba visszatérő egyéneket lélekbemarkoló sorsuk révén egyből a szívünkbe zárjuk és drukkolunk olvasás közben, hogy sikerüljön nekik megnyugvást találni a múltban, ahol rövid időt tölthetnek el, hiszen ha
„Ha megissza a kávét, azzal véget ér minden.”
A könyvet együtt olvastunk Ediverzummal, az ő értékelését a következő linken olvashatjátok: https://szemrevalo.wordpress.com/2025/03/20/kavagucsi-tosikadzu-mielott-elbucsuzunk-mielott-a-kave-kihul-4-kossuth/
Sásdi Tamás
