Julija Jakovleva: Jön a vadász, meglátja. Helikon Kiadó, 2021. 

„Megint megfosztottak valakit nehéz, küzdelmes, kevéssé örömteli és félig sem józan életétől – a legtöbb leningrádié ilyen volt.”

Leningrádban rejtélyes módon meggyilkolnak pár embert, akiket szokatlan módon találnak meg. Az ügyre Vaszilij Zajcev próbál fényt deríteni, de közben a politikai rendőrséggel is meg kell küzdenie…

Az orosz írónő könyve a harmincas évek sztálini Szovjetuniójába kalauzol minket. Egyszerre szeretne krimi és korrajz lenni, de az utóbbi az, ami igazán erőssége a könyvnek. Jakovleva kiválóan ábrázolja a korszak légkörét, a terror által traumatizált társadalmat. Ugyan a sztálini személyi kultusz nem jelenik meg benne, a rendszer maga érezhető. A szereplők sokszor visszautalnak a cári rendszerre, de elfogadják szegényes jelenbeli életüket, ahol szürkén éldegélnek. Élelmiszerjegyre kapják a napi betevőt, látástól vakulásig dolgoznak, és hazafele a villamoson utaznak heringek módjára. Ha távolabb kell menni, akkor az ugyanúgy kinéző pályaudvarok miatt a vonaton való utazás olyan, mintha nem történne semmi, ezt pedig az írónő nagyon szürrealisztikusan festi le (azt sajnos nem tudjuk meg, hogy késett-e a vonat):

„A moszkvai Leningrádi pályaudvar a leningrádi Moszkvai pályaudvar pontos másának bizonyult, így hát az utazónak pár percig még úgy tűnhetett, nem is jutott el sehová, csak eltöltött itt bent egy vonatzakatolással és útitársa horkolásával kísért éjszakát.”

Nyomozás közben pedig megjelenik a GPU, a szovjet ÁVH megfelelője, és képet kapunk arról, hogyan bánnak az egészen véletlenül gyanússá lett személyekkel, amit Zajcev esetében át is élhetünk.

Maga a nyomozás rendkívül laposan lett tálalva, szinte élvezhetetlen is. Zajcev ugyan kideríti, hogy az áldozatoknak valami köze van a Leningrádi Ermitázsból eltűnt festményekhez, de ezt a szálat szinte élvezhetetlenül tárja elénk az írónő és számomra a társadalmi problémák bemutatása mellett totálisan érdektelenné vált olvasás közben. Érdektelenségbe fullad szinte a szereplők karaktere is, nincs egy se köztük, akit igazán meg lehetne kedvelni. Ezt ellensúlyozza a történelmi háttér mellett az írónő azzal, hogy olykor humorosnak szánt párbeszédeket ad a szereplők szájába. Ilyenek hangzanak el, mint

„– Talán nyert a lottón? – kérdezte a lány.
– Honnan veszed, Nyusa?
– Hát hogy így bezárkózik mostanság. Csak azért lehet, mert pénz állt a házhoz. Megtollasodott.
– De még mennyi, Nyusa. Szinte belefulladok. De gyere csak be hozzám, körbevezetlek, ha így izgat.
– Aztán minek? A poloskáidat meg a csótányaidat nézegessem?”

„– Ez meg mi? Megtépett a medve idefelé?
Nyefjodov zakója vállán jókora hasadás volt.
Nyefjodov megvonta tépett vállát.
– Az ereszcsatorna volt.
Zajcev nem tudta, mit mondjon erre. Ha az ereszcsatorna, hát az.
– Talán véletlenül bezártak a múzeumba éjszakára? – kérdezte kedélyeskedve.”

A szerző egyszerű, olvasmányos stílusban beszéli el a történetet, ennek köszönhetően könnyen lehet vele haladni. Kitűnően festi le a 30-as évek Szovjetunióját, ezért is érdemes elolvasni ezt a könyvet. Ha viszont valaki egy izgalmas krimire vágyik, akkor válasszon mást!

Sásdi Tamás