J. L. Armentrout: Obsession - Függőség. Könyvmolyképző Kiadó, 2020.
„Annyi minden szól a kapcsolatunk ellen, hogy időm sem lenne összeállítani a hülye listát.”
Serena szemtanúja lesz, amint a barátnőjét egy erősen világító férfi megsemmisíti. A lány ráadásul egy nagy titkot mondott el neki ezekről a fénylő lényekről. Védelmére egy magának való férfit jelölnek ki, aki szintén nem az emberek közé tartozik…
A bevezetés alapján ez egy nagyon izgalmas fantasy-thriller lehetne, de nagyon nem az. Ugyan az írónő egy érdekes világot épít fel, ahol az emberek közé két faj, a luxenek és az arumok vegyültek be, akiknek eredetét és a harcát kiválóan bemutatja. Még a történet eleje is izgalmas cselekményt sejtet, hiszen Serenát meg kell védeni, mivel barátnője halála előtt olyan titkot mondott el, amire a magas körökben mozgó és világuralomra törő luxenek igencsak érzékenyek.
A gond akkor kezdődik, amikor Serenát védelmét rábízzák az arum Hunterre. Megismerkedésüktől kezdve sejtheti az olvasó, hogy ők bizony egymáséi lesznek, miközben természetesen a másik fél csapatából páran igen csúnya véget érnek. Azonban ez ehhez vezető út rendkívül hosszan és unalmasan lett megkomponálva. Kettejük közül Serena az egész történet során a gyámoltalan hölgyemény, aki fél attól, amit látnia kell, de ugyanakkor szeretetre éhezik és bosszút akar állni a gyilkosokon. Hunter eleinte a vagány arum, aki minden nőt meg akar kapni és minden ellenfelét kinyírja, aki útjába kerül. Aztán jön Serena és mindent megváltoztat benne. Ezalatt legjobban a legnemesebb testrésze szenved sokáig, amiről részletes leírást kapunk és ez rendesen lelohasztja a történetet. Az, hogy teljesen egymáséi legyenek, az akadályozza meg, hogy Serena valószínű nem élné túl az együttlétet, aztán persze kiderül párszor, hogy mégis. A kettejük között zajló erotikus jelenetek érzékiek és külön pozitívum, hogy közben szereplőink nem tocsognak a testnedvekben.
A történet mellett az ember – arum/luxen ellentét is felszínre kerül, ezáltal megtudjuk, hogy mi emberek rendkívül érzékeny teremtések vagyunk, erre rávilágítanak a következő idézetek:
„– Mi bajod van a bocsánatkéréssel?
– Nem szeretem, amikor az emberek olyanért kérnek elnézést, amit nem ők követtek el.
– Értem, de amikor az emberek a sajnálatukat fejezik ki… például egy szeretted elvesztésekor, akkor azért teszik, mert sajnálják, hogy át kellett élned a fájdalmat.”
Az író stílusa ugyan olvasmányos, mégis egy valami nagyon hiányzik ebből a könyvből. Egy jó történet kellékére a következő idézet világít rá:
„Mindig van csavar a történetben.”
Ebben viszont nincsen, az egész történet már az elején kiszámítható…
Sásdi Tamás
