Marczinka Csaba: Örök Évi-fantáziák. Garbo, 2017.

Mi ez? Közelítve a cselekmény alapkérdéséhez, egy hétköznapian lejegyzett eseménysor, amelynek megértése nem okoz nehézséget. Egy tévelygő lélek megtalálja tévelygő párját az élet jelentéktelen kellékei között, hogy aztán az egymáshoz ragaszkodás és a kapcsolat megkérdőjelezése alapértelmezésükké váljon. Hőseinket az estleges ösztönök vezérlik, előtérbe helyezve a test követelését a lelki teljességgel szemben. Kezdeti viselkedésük konzervatív természetűek, a párban élés reménye determinálja, de aztán fölsejlik benne a két alapösztön, amelyet Sigmund Freud úgy határozott meg: az erósz és destrukció. (Önfenntartás és fajfenntartás.) A kisregényt mindezzel együtt szép elbeszélésnek lehet mondani.

Ha a helyszínt elkezdjük lekicsinyíteni, és egyre távolabbról vizsgáljuk, olyan jelentéktelenné, parányivá silányul emberi „játékterünk”, hogy talán megörökítésre sem méltó. Vajon mennyire volt tudatos a szerzőtől a Plútó, a leminősített kisbolygó felemlítése? Végtére is lehet a kettő között analógiát vonni, s áttestálva a lélekre ugyancsak fennáll a párhuzam. Marczinka témaalkotása kétségtelenül őszinte, el tudom azt hinni az írásról, hogy nem akar hamis szerepet játszani.

 A történet maga a szánni való céltalanság, a tévelygés, az estleges létben való "nemlét". Nem fut ki sehová, ami önmagában nem is lenne baj, de az erős kontrasztok is hiányoznak belőle, amelyek időnként mellbe zörgethetnék az olvasót.

Azonban mégis foglalkoztatja az elmét, mint a réten vizsgálódó entomológust, aki leguggol és érdeklődve szemléli két parányi bogár küzdelmét a zsebkendőnyi páston. Lelki beállítottság kérdése, mennyire azonosul vagy nem valaki az ilyen lelkületű főhősökkel, bennem megható szánalmat váltott ki, ahogyan némely Chaplin alkotás tévelygő szereplője. 

Karesz a tiszta szerelmet keresi, ugyan nem túl erős meggyőződéssel, hiszen nap mint nap megküzd tulajdon természetével a maga korlátain belül, amelynek átugrása is embert próbáló feladat. Átbolyong napokon, éveken, mintegy figyelmen kívül hagyva a múló időt, pedig alkalomadtán tükörbe kellene néznie, hogy meglássa arcának hervadását. De ebben sem lehetünk biztosak, ahogy az ő esetében semmiben. Hiszen az ilyen (szerencsés) személyiségekben nemigen tudatosul, hogy az ifjúság elillant, hiába érzi azt már a zsigereiben.

Szurkol neki a megértő lélek, hogy találja meg azt a párt, aki az életét egyensúlyba hozza. Bizakodunk, hogy Évi az. Ámde mégsem. A nőalak ugyancsak esendő, tünékeny szellem, mondhatni határozottan határozatlan, akiben ugyan a zsák foltjára talált, csak hát ebből így nem lesz nyugalom, pláne közös élet.

Az Örök Évi-fantáziák végén azt gondoltam, akár az is lehetne a regény címe, hogy Őrök illúziók. Folytatható azzal a kérdéssel: mi kell ahhoz, hogy az ember kielégült, boldog legyen? Megerőltethetjük-e természetünket, befolyásolhatjuk-e szervezetünk működését, változtathatunk-e társadalmi berendezkedésünkön, kialakult moralitásunkon oly mértékben, hogy kapcsolatainkat az életben s a szerelemben rendezni tudjuk?  Fogós és egyben rémítő kérdések. 

Cselenyák Imre