Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan. Alexandra Kiadó, 2023.

„Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul, ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást.”

Erich Maria Remarque regénye a Nagy Háború poklába vezet minket egy német közkatona szemüvegén keresztül. Ebben a történetben átélhetjük, hogy a népek által ujjongva várt küzdelem a benne levő emberek számára bizony nem éppen vidám éveket hozott. Ahogy a főhős fogalmaz, pont a fiatalságuk veszett kárba a fronton.

Paul bőrébe bújva mindent átélhetünk, amit egy fronton harcoló bakával megtörténhet. Meglátogatja a társait a kórházban, de ő maga is élvezi később annak vendégszeretetét, ahol az orvosok sokszor kísérleti alanyként használják a kiszolgáltatott sebesülteket. Az életet a barakkban, ahol készülnek arra, hogy mennek harcolni és talán vissza se térnek. A kimenő, ahol a családjával találkozik és érzi, hogy nem értik meg őt otthon. És természetesen a front, ahol az értelmetlen öldöklés zajlik. A harc közben használt technika is megjelenik Paul elbeszélésében: a szurony, a pergőtűz, a gránát, a gázok kellékei annak, amelyben szereplőink fokozatosan elidegenednek az élettől, de megjelennek a harci repülők és a tankok is. Két öldöklés között pedig kimondják, hogyan kellene igazából zajlania egy háborúnak:

„– Ha mindenki egyformán enne, a háborúnak vége lenne.
Kropp ellenben gondolkozó fő. Azt indítványozza, hogy a hadüzenet legyen afféle népünnepély, belépőjegyekkel és muzsikával, mint a bikaviadal. Az arénában a két ország miniszterei és tábornokai fürdőnadrágban, dorongokkal fölfegyverkezve menjenek neki egymásnak. Aki életben marad, annak az országa győzött. Ez egyszerűbb és jobb volna, mint a mostani háború, amelyben nem azok harcolnak egymással, akiknek kellene.”

Paul és társai vajon hazajutnak valaha a frontról? Mikor lesz vége az öldöklésnek? A könyv lapjain erre választ kapunk, maga a történet a háború utolsó három évét mutatja be rendkívül kegyetlenül és keserűen, ahogy azt átélhette egy normális ember.

A szöveg rendkívül szép nyelvezetű, amely köszönhető a kiváló fordítónak, az általam kedvelt Benedek Marcellnek is. A könyv lapjairól átérződik a harcok embertelensége, és mi is belelátunk a szereplők lelkének mélyére, amelyeket a következő idézetek szemléltetnek tökéletesen:

„Kemény, gyanakvó, érzéketlen, bosszúvágyó, durva emberekké váltunk, s ez jól is volt így, mert éppen ezek a tulajdonságok hiányzottak belőlünk. Ha enélkül küldenek ki bennünket a lövészárokba, talán a legtöbben megbolondulunk. Így azonban elő voltunk készítve arra, ami ránk várt.”

„A borzalmat el lehet viselni, amíg egyszerűen lapul az ember, de gyilkol, ha gondolkozunk rajta.”

Az alig több mint kétszáz oldalas regény mély tartalommal van tele, látlelet az értelmetlen öldöklésről, amely négy évig kísértette az emberiséget és a nyoma még most is bennünk van. A regényt érdemes kézbe venni, hogy az olvasó átélhesse egy olyan nemzedék mindennapjait, amely a lövészárokban lett felnőtté!