Gáspár Ferenc: Janus. Trubadúrvarázs. Historycum Kiadó, 2017.
A lovag-szerzőnk azonmód belevág a közepébe, s már az első oldalakon nyilvánvalóvá teszi, hogy ez egy szókimondó történet lesz, azzal, hogy egy budai kocsmában egy egyházi személy, Janus Pannonius, és a könyvtáros, Galeotto Marzio szájába pajzán versidézeteket ad. Aztán a csapos is beordítja véleményét: „A pina a legfőbb jó!” S ez, mint alap-népfilozófiai szlogen, a maga sajátos útjára indítja a regényt.
A két, néhol több szálon futó cselekmény korántsem újdonság Gáspár Ferenctől, ámde ez itt mégis különleges színezetet nyer, mert ugyan évszázadok választják el egymástól a főhősöket, elsősorban Janus költőt és Ádám trubadúrt, mégis megvan közöttük a transzcendens kapu, ahol gondolati síkon és lélekben átmozognak, s az olvasó vélelme szerint hellyel-közzel némi fogalomalkotásuk is van egymásról. Olykor még sorsuk alakításában is részt vesznek. Kézzel fogható bizonyítékai ennek azok a versek, amelyek egyszerre csak magyar nyelven kezdenek Janus tollából fakadni.
A víziók aztán fölvetik a regény kendőzött irányultságát: vajon a főbb személyek átreinkarnálódtak-e egy másik dimenzióban, avagy csupán képzelgésről van szó? – Ádám fakszimiléje János, emitt Jób, amott Vitéz érsekek. – Erre valamiféle válaszok a pszichedelikus, szürreális álmokban keresendők, melyek átlényegítik a forgást, korántsem törve meg a követhető eseményeket.
Mint történelmi regény, kicsit szentségtörő abból a szempontból, hogy Mátyás királyt egy ugyan fifikás gondolkodású, de kétségkívül zsarnok, nagyravágyó uralkodónak mutatja be. Mindvégig amolyan háttérfigura marad, és többnyire föl sem merül bennünk, hogy egy népmesei hősről, egy történelmileg misztifikált személyről van szó. Janus daimónnak látja őt, ezért lázad és szervezkedik ellene, amit az uralkodó sajátságos kegyosztással igyekszik elhárítani.
A púpos, a fekete kutya, a vedlő hal, az emberfejű patkány víziók olyan szervesen tartoznak a szereplők szellemiségéhez, ahogyan a trubadúr visszatérő gondolatai a kellemes szűk vagináról, ami ahelyett, hogy megszentségtelenítené a történelmi regény szellemét, inkább őszinte, szókimondó realizmussal ruházza fel. Mindemellett olyan egyedi mondatok is felbukkannak benne, amelyek, legalább is a vájt fülű olvasót csettintésre ragadtatják: „Vihánc garabonciás szelek űzik poshadt szél bátyó utolsó szellentéseit a tájról.” Vagy: „Csigának képzelte magát, fején a két kis kandikáló szarvacska még kilógott a házából, azokat próbálta bepréselni az ajtón.” Mint ízletes mazsolák, kerülnek a nyelv hegyére, hogy még teljesebb legyen az íz kavalkád.
Kihívás a könyv, élvezetéért meg kell küzdeni, főleg a háromnegyede körül, amikor a víziók a valósággal járják vitustáncukat, s ha az olvasó erősen ragaszkodik a megérthető, sőt félre sem gondolható vonalvezetéshez, itt alighanem meghasonlásban lehet része. De megéri! Mindig az a legmaradandóbb élmény, amit nehézségek árán szerzünk meg, gyűjtünk magukba. S a történetbe ágyazott versek azon túl, hogy átsegítenek, oldják is a feszültséget, elringatják a képzeletet, balzsamozzák a kételyes lelket. Diószegi Szabó Pál régies hangulatban fogant, remek lírai költeményei olyan szervesen, mégis ambivalens mód illeszkednek a prózaisághoz, ahogyan a rémlátomásaival, betegségével küzdő Janus, pécsi püspök kínjaihoz, szerelmi örömeihez. Kétarcú ő, ahogyan névadója, a római istenség. S a mélyben rejtőző titkok csak részben ismerhetők meg, de ne is legyenek soha megismerhetők, mert az már nem irodalom, hanem valami más lenne.
És diadallal konstatálható, hogy ki lett mondva a végén a dualista emanáció, Ádám trubadúr elmondja Imre királynak, hogy „Néha nem tudom, én írtam-e ezt a verset, vagy Janus? Hogy én álmodom őt vagy ő engem?” Aztán megint rácáfol, mert az uralkodó csak képzelgett, rajta kívül senki sem látta, hallotta Ádámot.
Jó kis játék ez a Trubadúrvarázs!
Cselenyák Imre
