Németh László: Gyász. Fapadoskönyv Kiadó, 2011. 

„[…] az ember nem tud elég korán gondolni mindenre.”

Kurátor Zsófi balesetben elveszti a férjét. Miközben a környezete próbálja rávenni, hogy új életet kezdjen, ő a fiával akar csak törődni, aki hamarosan megbetegszik…

Németh László kisregényében egy fiatal özvegy bőrébe bújva mutatja be a gyász okozta közömbösséget és az ember környezetének türelmetlenségét. Zsófi szinte ki sem heverte hitvese elvesztését, a rokonok és a falu nagy része már azon van, hogy hozzáadja máshoz. A főhősnő azonban nem kíván foglalkozni velük, ő egyetlen életben maradt rokonára, a kisfiára kíván összpontosítani.

Két haláleset között belelátunk a falusiak mindennapi életébe, a munka mellett láthatjuk, hogy az emberek majdnem száz év alatt (1931-ben íródott a történet) semmit sem változtak, amit nagyon jól példáz a következő idézet:

„Az emberek ráérnek, aztán csak unalomból is forgatják a piszkos nyelvüket, kivált, ha van, aki ráhagyja a szót.”

Amikor Sanyika megbetegszik, rendkívül részletesen ábrázolja a kisfiú szenvedését. Itt tudjuk meg, hogy már ekkor is volt különbség orvos és orvos között. A falu öreg doktora hanyagul diagnosztizálja, és amikor nagy már a baj, akkor lép a képbe a fiatal orvos a másik településről, akinél a szerző hangsúlyozza, hogy ért a korszakban újnak számító röntgenezéshez is, és amikor ő részletesen megvizsgálja, érezhetjük, hogy tényleg egy szakmabeli írta az elbeszélést, mert nagyon részletes, már-már fájdalmas leírást kapunk arról, mi okozza a kicsi szenvedését.

A második haláleset szinte előttünk történik meg, és ekkor világít bele igazán a szerző az anyuka lelkivilágába, ahogyan átéli a halállal való találkozást, a gyermeke elvesztésének mérhetetlen fájdalmát, részletes képet kapunk a temetésről és átéljük, hogy Zsófi folyamatosan kijár gyermeke sírjához, mert

„Hát nincs is semmi félnivaló a temetőben – szólt közbe Kiszeláné. – Az ember csak megnyugszik ott.”

Németh László kissé töményen és laposan beszéli el a történetet, magát a főhőst nem is igazán kedvelteti meg az olvasóval, eleinte inkább a környezet reakciója válthat ki érzéseket, illetve a kisfiú szenvedése mar bele jobban a lelkivilágunkba és az az üresség, ami az anyában maradt gyermeke elvesztése után. Az író hangsúlyozta az előszóban, hogy ez a saját feldolgozásregénye, mert ő is elvesztette a kislányát. Ugyan nem egy könnyed nyári olvasmány, de ezért érdemes kézbe venni, hogy láthassuk a korabeli irodalom oszlopos tagja hogyan dolgozta fel a saját személyes traumáját.

Sásdi Tamás