Bret Easton Ellis: Glamoráma. Európa Könyvkiadó, 2016.

„A dolgok csak visszatekintve kapják meg az igazi értéküket.”

Victor 27 éves modell és készül megnyitni a saját klubját egy csendestárssal, akinek a barátnőjével mellesleg összeszűrte a levet, úgy hogy van barátnője. Nagyon sok sztár hivatalos a partira, ami meg is nyílik, aztán Victornak Európába kell mennie egy volt barátnőjét felkeresni, ahol nem mindennapi kalandokban lesz része…

Az Amerikai psycho szerzője most sem hazudtolja meg magát és egy igazi posztmodern történettel örvendeztet meg minket, ami lényegében 6 kisebb történet több mint 600 oldalon, csak a főszereplő ugyanaz. Victor egy igazi nagymenő, aki tudja hogy kell sikeresnek lenni:

„Ahhoz, hogy felszínen maradj, bébi, nemcsak jó üzletembernek kell hogy tartsanak, hanem minden tekintetben menő fazonnak is.”

Miközben szervezi a klub megnyitását, láthatjuk, hogy nem éppen egy mintapolgár életét éli. Drogozik, és persze a szintén modell, ráadásul csodaszép barátnőjét is agyba-főbe csalja az üzlettársa barátnőjével. Miután befuccsol az üzlet, titkos ügynök lesz belőle, ahol nagyon durva kalandokat él át, amelyben rendkívüli főszerepet játszanak a testnedvek, hol a vér, hol egyebek. A történet végére pedig megkomolyodik és továbbtanul.

Maga a történet leírása nagyon részletes, a cselekményt össze lehetne foglalni a könyv felében is, de az író minden részletre kiterjedően informál minket, hol a felrobbanó emberek maradványain, hol a rendkívül perverz naturalisztikus leírásokon keresztül. Ugyan a brutalitást az Amerikai psychóban megszokhattuk, ez a könyv mégse annyira az, mint nagy sikerű elődje, azonban a vért és egyéb testnedveket nem kedvelő olvasóknak kissé sok lehet a mennyisége.

A rendkívül részletes jelenetek mellett komoly visszaemlékezést kapunk így a jelenben a 90-es évek popkultúrájáról. Nagyon sok korabeli színész, zeneszám és film meg van benne említve, számomra külön öröm volt olvasni a Melrose Place és pár szereplő (Thomas Calabro, Laura Leigthon és Amy Locane) konkrét megemlítését. Maga a főhős nagy Nirvana rajongó, így főleg a zenei világában a rock és az alternatív muzsika dominál. Külön nosztalgikus foghatja el a  90-es években szocializálódott olvasót, amikor előkerül a videomagnó és a walkman. A korabeli technikai kütyük mellett megjelenik a manipulált valóság, ez alapján pedig egy érdekes párbeszéd alakul ki két szereplő között, amely napjainkban még jobban aktuális lett:

„– Szóval azt akarja beadni nekem, hogy többé nem hihetünk semmiben, amit mutatnak nekünk? – kérdezem. – Hogy minden meg van változtatva? Hogy minden hazugság? És hogy ezt mindenki el fogja hinni?
– Igen, ez tény – mondja Palakon.
– Akkor mi igaz? – kiáltom.
– Semmi, Victor – mondja Palakon . – Különböző igazságok vannak.
– Akkor mi történik velünk?
– Változunk – vonja meg a vállát. – Alkalmazkodunk.
– Mihez. A jobbhoz? A rosszabbhoz?
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezek a fogalmak még használhatók.
– Miért nem? – üvöltöm. Miért nem használhatók?
– Mert senkit sem izgat, hogy mi a „jobb”. Sem az, hogy mi a „rosszabb” – mondja Palakon. – Senkit. Ma már minden más.”

A rendkívül nyers és olykor vulgárisan leírt cselekmény mellett nem hiányozhatnak az érdekes gondolatok, amelyek közül szerintem ezek a legérdekesebbek:

„Amit nem tudsz, az számít a legtöbbet.”

„A világ egy dzsungel. Bárhova mész, úgyis csak ugyanazt találod.”

„A zavar és a reménytelenség nem feltétlenül bírja rá az embert a cselekvésre.”

A történet szövege rendkívül olvasmányos, az olykor vulgáris és durva leírás ellenére beszippantja az olvasót, emellett a barokkos körmondatok kedvelőit is kielégíti rendesen a szerző, mert olykor egy mondat eltart vagy tíz-húsz soron keresztül is. A fejezetek tagolása is nagyon érdekes, az első öt nagy fejezet kisebb részekre van bontva, amelyek visszafelé vannak számozva. Igazi posztmodern, rendkívül durva, vulgáris és naturalisztikus történetet vehet kezébe a kedves olvasó, de ha ugyanakkor egy kis 90-es évek utáni nosztalgiára vágyik, akkor mindenképpen érdemes elolvasni ezt a történetet!

Sásdi Tamás