Esterházy Péter: Egy kék haris. Magvető Könyvkiadó, 2010.
„Minden valamirevaló írónak saját bejáratú mondata van. Megismerszik a járásáról.”
Az Egy kékharisnya feljegyzései után két évvel jelent meg a folytatás, amely ezen időszak írásait tartalmazza Esterházy Pétertől. A tematika szinte ugyanaz, mint az első kötetben, az írások a napi politika, a foci és a kortárs kollegák művei körül forognak.
A kilencvenes évek közéleti eseményei most már szinte történelemnek számítanak, így ez a gyűjtemény is kiválóan alkalmas arra, hogy korabeli forrásnak nevezzük. Ugyan csak két évet ölel fel időben, mégis sok minden kiolvasható belőle. EP által átéljük azt a rémületet, amelyet az 1994-es választások eredményei hoztak, amikor a Horn Gyula vezette MSZP győzött. A szerző is megijedt attól, hogy a rendszerváltás után 5 évvel visszatérhet a szocializmus. Emellett – az előző cikkgyűjteményben megismert állandó álláspontjához híven – nem rokonszenvezett az új miniszterelnökkel, aki ráadásul a szocializmusban is fontos tisztségeket töltött be, ezek közül a pufajka említésre is kerül. Előkerül a FIDESZ-ben lezajlódott ideológiacsere, amit a szerző leginkább a pártelnök szóhasználatával mutat be. Találunk még a szocializmus időszakáról szóló írásokat, ami többek között az április 4-ről való megemlékezésről szól
A focival foglalkozó írások megállapítják, hogy mostanában sokszor unalmas a futball, és van, aki inkább a Columbo című tévésorozatot nézi. Itt is visszatekint a múltba és felidézi Puskás Öcsi időszakát, akik még a regnáló hatalommal is jóban voltak.
Bepillantást nyerhetünk a korabeli kultúrába is, megosztja élményeit a maratoni hosszúságú Sátántangó című filmről, de aszól a kortársak közül Bodor Ádám, Orbán Ottó, Mészöly Miklós munkásságáról, elbúcsúztatja Mándy Ivánt és feleleveníti József Attila költészetét. Természetesen nem maradhat ki Nádas Péter sem és ajánlja nekünk az akkor magyar fordításban megjelenő posztmodern világirodalmi remekművet, Ransmayrtól Az utolsó világot. A végén olvashatunk még egy beszélgetést Petri Györggyel és egy előadás szövegét, ezek által megtudhatjuk, hogyan viszonyul Esterházy a posztmodernhez.
A cikkek közül számomra volt egy helyi érdekesség is, az egyikben a Római Fürdő melletti gyártelep lerombolásáról és egy bevásárlóközpont építéséről szól. Környéken élőként ezt azért is volt különleges olvasni, mert jómagam tisztán emlékszem ezen bevásárlóközpont építésére, ami napjainkra szintén eltűnt és egy másik vette át a helyét.
A cikkek ebben a kötetben is alig pár oldalasak, így akár külön-külön is lehet őket olvasni, stílusuk a szerzőtől megszokott igényes, szépirodalmi. A humorral sem fukarkodik a szerző, amely szerintem sokkal gyilkosabb az előző kötetnél, így lehetőleg ne olyan helyen olvassuk, ahol sok ember vesz bennünket körül. A következő idézetek voltak a kedvenceim:
„MOTTÓ -. Nyilván elszólásból származik a mondat, de mintha kifejezné ezt a szocialisztikus, demokratisztikus tikusságot, amelyben kezdünk élni. A mondat: Megyek az Oktogon hetedike térre.”
„RABOK LEGYÜNK VAGY SZABADOK? – Utóbbi időben több politikus is elmélkedett arról, hogy egy (azaz egy) hajóban evezünk, és így tovább, nyitottan, toleránsan, vélhetően liberálisan. Angyalkáim! Nó hajó: csolnak. Aki hajóban evez, annak gályarab a neve.”
„Múltkoriban egy irodalmi összejövetelen valaki, enyhén konzervatív, ám és rokonszenves nézőpontból egyenlőséget tett a szocializmus és az önkielégítés közt. Fölállván kértem jegyzőkönyveztetni, hogy az önkielégítés jobb. Mondjuk tíz évvel ezelőtt nyilván lett volna ott ember, aki ezt jelentse. Egy ilyen link tréfa akár szét is cincálhatta volna az életemet. Nem is engedtünk meg magunknak akkoriban ilyesmiket, ó az a régi fegyelem, az a gyűlöletes! A röhejesnek és a félelmetesnek ez a megalázó, folyamatos együttállása!”
Esterházy Péter e sorok írásakor már 8 éve nincs közöttünk. Írásai viszont megmaradtak a művészetét kedvelő olvasóknak, akik most már kordokumentumként is tekinthetnek egy-egy szösszenetére.
Sásdi Tamás
