Szvetlana Alekszejevics: Csernobili ima. Európa Könyvkiadó, 2022.

„Maga a „csernobili” szó is mindmáig olyan, mint egy hangjelzés. Mindenki fölkapja rá a fejét….”

A huszadik század végének egyik legtragikusabb eseménye volt a csernobili atomkatasztrófa, amely 37 év után is népszerű téma. Könyvek íródnak róla, sorozatok készülnek és persze nem hiányozhatnak a rémtörténetek sem. Amikor bekövetkezett ez a szörnyű katasztrófa, mindössze két éves voltam, szinte nem emlékszem vele kapcsolatban semmire. Érdeklődéssel olvastam az erről szóló cikkeket és természetesen a sorozatot is megnéztem és most sorra került a Szvetlana Alekszejevics dokumentumregénye is.

Az írónő a túlélőkkel készített interjút és azt adta közre munkájában. Aki az események lineáris elbeszélésére lenne kíváncsi egy könnyed regény formájában, annak sajnos egy másik könyvet kell keresnie a témában. A kötet ennek köszönhetően egyedi szerkezetű, amolyan keretbe foglalt elbeszélések halmaza. A szerző által kezdésként és zárásként egyaránt egy-egy asszony tragikus sorsát ismerhetjük meg, akik megtalálták a boldogságot egy-egy férfi személyében valamikor a nyolcvanas évek közepének Szovjetuniójában és ezt zúzta szét Csernobil, mivel mindkét férfi a frissen sugárzó helyszínre lett kivezényelve, amely megpecsételte a sorsukat. E két szívszorító történet között pedig megismerhetjük milyen hatással volt magára a hétköznapi emberre a tragédia. Megismerhetünk öregembereket, akik nem mentek el a kiürített zónából, mivel ők túlélték a második világháború és a sztálini terror rémségeit, a zónaként megbélyegzett hely pedig a hazájuk és nem szeretnék elhagyni. Átérezhetjük a kitelepített családok helyzetét, akiket a másik városban élők már megbélyegzettként kezeltek Láthatjuk ahogy magára maradnak az állatok és azok hogyan reagálnak a teljesen üresen hagyott falvakban és városokban. Végigkövethetjük a kiürítésben és a romok eltakarításában segédkező katonák reakcióit, akiket az akkori propaganda hősként kezelt, de maguk az érintettek is kíváncsiak hogyan vélekedtek róluk az idő elteltével:

„Világgá kürtölték az újságok a hősiességünket… Hogy micsoda hős legények vagyunk… Komszomolista önkéntesek!
És kik voltunk valójában? Mit csináltunk? Ezt szeretném megtudni. Szívesen olvasnék róla. Pedig magam is ott voltam…”

Láthatjuk a tudósok reakcióját és azt, ahogyan a hatalom kezelte az esetet. A kötetben megszólaló visszaemlékezők történeteiből pedig kikövetkeztethetjük, hogy hiába a glasznoszty, a peresztrojka és a puhábbnak tekintett Gorbacsov uralma, a vér nem válik vízzé, és egyből a bűnöst keresték, mert „Mi még mindig sztálinista ország vagyunk…. És él a sztálinista ember…”. Egyben az elbeszélésekből azt is átérezhetjük, hogy egy új korszak kezdődött, amely megadta a végső lökést a 20. századik egyik főszereplőjének a koporsójába.

A sok torokszorító, indulattól sem mentes elbeszélésben láthatjuk, hogy az ember a legnagyobb katasztrófa közepén se veszíti el a humorát, amely még gyilkosabb lesz ettől és nagyon morbid szösszenetek születnek:

„Csernobil után mindent meg lehet enni, de utána ólomdobozba kell zárni a sz**t, és el kell ásni.”

„Fölküldtek a tetőre egy amerikai robotot, dolgozott öt percet – leállt. A japán robot dolgozott kilenc percet – leállt. Az orosz robot dolgozott két órát. Parancsot kap adóvevőn: „Ivanov közlegény, lejöhet rágyújtani”.”

A kötet a cseppet sem vidám téma ellenére könnyen magával ragadhatja az embert, mivel nagyon érdekesen van megírva, köszönhető az írónő stílusának. A végső üzenete pedig a következő ma emberének az ál-és rémhírek virágkorában:

„Az emberek minden nyomtatott szót készpénznek vettek, pedig senki sem írt igazat. Nem is mondtak igazat. Egyrészt mindent eltitkoltak, másrészt meg nem mindent értettek. A pártfőtitkártól a házmesterig bezárólag.”

Csernobil témája még 37 év után is érdekes az ember számára, ez a kötet kötelező olvasmány azok számára, akik a hétköznapi emberek által átélt, az eseményekhez kapcsolódó történeteket szeretne megismerni!