Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől. XXI. Század Kiadó, 2020.

A klasszikus regény egy újabb közös olvasás volt @Amelie1990-nel a Molyról, először az ő véleményét olvashatjátok majd:

Első regényem Hemingwaytől. Nagyon jó háttér bemutatása az 1.világháborúnak, a bajtársiasságnak, a katonaéletnek, remek tájleírásokkal tarkítva. Szuperül kidolgozott karakterek, egyéniségek.

DE:
1, Nem tudom, főhősünknek honnan van ennyi pénze folyamatosan, ilyen nagy lábon élni.
2, Garantáltan megéheztem a sok spagettitől.
3, Rengeteg alkohol – már az olvasásától is berúgsz.
4, Fiatal katona, valami hatalmas „riszpekttel”. Tiszt, tisztiszolgával, hatalmas elismeréssel van felé mindenki. Elméletileg még 20 sincsen a hősünk, de kb.úgy viselkedik, mint legalább 20 éve seregben élő és ugyanennyi tapasztalattal bíró katona.
5, Kapcsolata Catherine-nel abszolút bugyuta, gyerekes, nem túl egészséges. Catherine is tele van lével…
6, Köztük lévő kapcsolat és dialógusok miatt 4 csillag, mert ember úgy nem beszél, nem társalog, mint ők…, Catherine karaktere túlzó.
Amúgy kezdő Hemingway-olvasóknak is ajánlom!

Sásdi Tamás:

„De akit megtörni nem bír, azt megöli a világ. Részrehajlás nélkül öli meg őket, a jókat, a nemes lelkűeket és a bátrakat egyformán. Aki pedig se nem ilyen, se nem olyan, az is biztos lehet benne, hogy az élet megöli, csak éppen nem olyan sürgősen.”

Federico amerikai légiós mentőtisztként segédkezik az olasz fronton. Miközben a sajtos tésztáját majszolja, egy becsapódó bomba súlyosan megsebesíti. Hosszas felépülés vár rá, a szenvedéseit enyhíti egy angol hölgy iránt érzett szerelme is…

Hemingway klasszikusa az Isonzo poklába vezet minket, ahol a Nagy Háború harmadik évében már mindenki az öldöklés végét várja, de úgy tűnik, ennek sosem lesz vége. A szerző kiválóan bemutatja azt a kiábrándultságot, amit az emberek éreznek az évek óta tartó harcoknak. Életszerűen felvázolja nekünk az alkoholgőzzel telített saras poklot, ahol az olaszok oldalán belepillanthatunk abba is, mi történik azokkal, akik éppen nem a fronton harcolnak. Elbeszéléseikben szóba kerül az éppen kapituláló Oroszország és a Somme-folyónál lezajlott vérfürdő, de értesülünk közben Amerika belépéséről is, ami elhozza a reményt, hogy talán vége lesz nemsokára ez egésznek.

A csatatér pokla mellett képet kapunk a korabeli vasúti utazás viszontagságairól, ellátogatunk Milánóba és Svájcba is, ahol nagyon szép tájleírást kapunk a hófedte hegyekről. Megtapasztaljuk, hogyan kezelik a sérült katonákat és milyen szerencse kellett ahhoz, hogy egy normális orvost fogjon ki az ember fia. A történet során kétszer is átélhetjük a korabeli kórházi körülményeket, egyszer a sebészet, majd a szülészet révén.

A sztori romantikus szála jóval gyengébben van ábrázolva a korrajznál, Catherine és Federico szerelme szinte túl egyszerűnek és csodaszépnek tűnik. A két karakter igazából eléggé laposan van ábrázolva, nem is lehet őket igazán megkedvelni.

A szerző stílusa felemásnak mondható, gyönyörű barokkos mondatokban adja közre az események és a táj leírását, a párbeszédek azonban sokszor azt az érzést keltik, mintha egy ponyvát olvasnánk. A jórészt búskomor hangulatot néha morbid humorral és nagy mennyiségű alkohollal oldja. Szépirodalom révén kevésbé várna az ember csattanót a cselekményben, mégis Hemingway rendesen arcul üti az olvasót a vége felé.