Voltaire: Candide vagy az optimizmus. Európa Könyvkiadó, 1999.

„– Mi az az optimizmus? – így Cacambo.
– Semmi más, sajnos – felelte Candide –, mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.”

Candide, a vesztfáliai kastélyban élő ifjú szemet vet Kunigundára és meg is környékezi. Emiatt száműzik és kénytelen utazgatni, közben pedig gondolkodik egy tanítómestere elméletén egy jobb világról. Ezt szeretné megtalálni és persze Kunigundát újra látni…

Voltaire kisregénye egy 18. századi road movie és romantikus történet elegye is lehetne, de sokkal több annál. Az emberi élet céljairól és a világ létezéséről gondolkodik benne a főhős a segítőivel együtt, miközben a szerző kigúnyolja a saját korát.

Maga a cselekmény pár szóban összefoglalható, a száműzött legényt párszor jól helyben hagyják, az a csoda, hogy ezt a sok kínzást egyáltalán túléli az elején. A sajátjánál egy élhetőbb világot is keres és szinte meg is találja, de rájön, hogy semmit sem ér ez, ha nincs ott az a nő, akibe beleszeretet, ő pedig kell neki akár csúnyán is. A történet nagy kérdése, hogy vajon megtalálja-e a mi utazónk valaha még szíve hölgyét, aki lehet, nincs is már életben.

Közben a szerző a segítőkön és a főhősön keresztül lesújtó képet fest magáról az emberi viselkedésről, a legerősebb megállapítás véleményem szerint akár napjainkban is íródhatott volna:

„A gyöngébbek mindenhol gyűlölik az erőseket, de azért hason csúsznak előttük, az erősek meg úgy bánnak velük, mint valami birkanyájjal, amelynek eladták húsát-gyapját. Egymillió besorozott gyilkos szaladgál ide-oda Európában, s fegyelmezetten gyakorolja a rablást meg a mészárlást, hogy megkeresse a kenyerét, mivel nincs becsületesebb mestersége; viszont az oly városokban, amelyek, legalább látszólag, békességben éldegélnek, és ahol virágzanak a művészetek, az embereket jobban rágja az irigység, a gond és a keserű nyugtalanság, mint egy ostromolt várat a válogatott istencsapások. A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok.”

Burkoltan, de megjelenik a vége felé az, hogy a gondolkodó ember veszélyes, ezért kell a társadalom tagjait a munkával lekötni, hiszen

„– Dolgozzunk, ne okoskodjunk – mondta Martin –, ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket.”

A szerző a korabeli Franciaországnak és a római egyháznak is rendesen beolvas, mellette pedig szőrmentén előkerülnek a barbár népek kegyetlenkedései a bolgárok és az avarok által megszemélyesítve, a remény, hogy a nemrég felfedezett Újvilágban új lehetőségek rejlenek, de említi a három Henrik háborúja által elkövetett mészárlásokat és vélhetően a Rodostóban bujkáló Rákóczi is megidézésre kerül.

A lassan háromszáz éves munka a szépirodalmat kedvelő olvasó számára könnyen követhető, ha a történelmet is szereti, akkor számos ínyencséget felfedezhet benne. Rövid terjedelmű, de tömörsége mély társadalomkritikát rejt, pár megállapítást napjainkra is rá lehet húzni. Ha a középiskolában nem szerettük, vagy nem emlékszünk rá, ajánlatos újra elővenni, mert amit kamasz fejjel unottan olvastunk, lehet felnőttként az egyik kedvencünkké válik.

Sásdi Tamás