Szász Péter: Egy önkéntes Moldovában. Historycum Kiadó, 2019.

„[…] azért kerestem kalandot a Prut folyón túl, mert a lány, akit szerettem, máshoz készült hozzámenni. Önkéntesnek állni azért jobb megoldás ilyen helyzetben, mint inni és keseregni.”

Mi történik, ha egy bölcsész úgy dönt, itt hagy mindent és elmegy önkénteskedni egy volt szocialista országba? A hazaérkezést követően papírra veti tapasztalatait és megszületik egy kiváló beszámoló.

Bevezetésként ír arról hogyan döntött arról, hogy nem egy éppen népszerű országot választott arra, hogy önkéntes munkát végezzen. Megosztja velünk az odautat és a fogadtatást, majd a szintén ott ugyanilyen tevékenységet végző külföldiekhez való beilleszkedésről ad számot. Átérezhetjük, milyen, amikor a fogadó országban alig beszélnek angolul, hősünk pedig nem tud se román, se orosz nyelven, a végére azonban az alap dolgokat megérti. Eredetileg egy vidéki városba került volna, de végül maradt Kisinyovban, ahol szinte vele együtt fedezzük fel a várost, az ottani életet és a közlekedést. Képet kapunk arról, hogy mit eszik és iszik a moldovai átlagpolgár, hangsúlyozza is, hogy mekkora a szegénység:

„Az igazság, hogy valóban szegény az ország. Európa egyik legszegényebbje, ami meg is látszik. Furcsán hangozhat, de ennek talán leglátványosabb jele, hogy kövér emberrel alig találkoztam. Na nem azért, mert annyira egészségesen élnének az emberek, hanem mert az élelmiszer, leszámítva néhányat, mint a krumpli, hagyma, káposzta, drága. Húst csak kevesen esznek. Ugyanakkor áruhiány egyáltalán nincs, sőt minden kapható. Az üzletek tele vannak.”

A körülményeket mutatja, hogy vele együtt tapasztaljuk meg, milyen nehéz még fizetés nélküli munkát is találni, ezek közül kettő rövidet élhetünk át vele, amelyek nagyon gyorsan véget is érnek. Inkább a kirándulásokról szól jobban az itt töltött idő, ahol érintőlegesen szóba kerül Moldova közelmúltja és a mostani közbiztonság is. Két nagyobb utazást is átélhetünk vele az országtól független, de hivatalosan el nem ismert Transznyisztrába és az ukrajnai Odesszába.

Száz Péter 200 oldalon számol be az élményeiről, melyet olvasmányosan írt meg és a humorát sem hagyta az asztalfiókban. Egyetlen probléma a maratoni hosszú bekezdések sora, amely utazás közben igencsak megnehezíti az olvasást, különösen átszállás közben. Ennek ellenére egy rendkívül érdekes írás, amely által egy olyan ország tárul elénk, ahova sem előtte és utána sem akarunk valószínűleg utazni. Egy mostanság divatos mondás szerint az író elment oda, hogy nekünk ne kelljen.

Sásdi Tamás