Michael E. Sawyer: Sir Lewis. Open Books, 2025. 

„Sir Lewis Hamilton nagyobb, mint az autóversenyzés, amelynek szabályai és prioritásai nem elegendőek ahhoz, hogy radikálisan optimista és befogadó ambícióit féken tartsák. Sir Lewis a világot akarja jobb teljesítményre bírni.”

Megosztó emberekről nehéz jó könyvet írni, legyen az történelmi személy vagy napjainkban egy politikus vagy egy sportoló. Lewis Hamilton az utóbbi kategóriába tartozik, aki jelenleg a Forma-1 legeredményesebb versenyzőjének számít. E sorok írója végigkövette az eddigi királykategóriás pályafutását és annak ellenére, hogy nem tartozik a kedvencei közé, érdeklődéssel vette kezébe az amerikai egyetemi tanár, Michael E. Sawyer róla írt életrajzát.

Az eredetileg afrikai és amerikai irodalom professzorként tevékenykedő szerző meglehetősen erősen kezd. A 2021-es Olasz Nagydíjon találjuk magunkat, ahol a két rivális, Verstappen és Hamilton szó szerint összeakadnak, a brit pilóta élete pár milliméteren múlott. A hollandot felelőtlen versenyzőként bélyegzi meg, aki meg se nézte túlélte-e a riválisa a balesetet, és még rasszizmussal is meggyanúsítja, mert állítólag mondott valamit a rádión a balesetnél, amit a tévéközvetítésben már kisípolva adtak le, így nem nyert bizonyítást, hogy az ellenfél bőrszínére tett említést. Utána kezdünk bele a tényleges történetbe, ahol megismerkedünk Hamilton családi körülményeivel, a szerző tesz egy kis kitérőt arról, hogyan érvényesültek a fekete bőrű sportolók a különböző sportágakban. Közben pedig már annyira hegyesre fényezi előttünk a brit csodagyerek személyiségét, hogy ezután valószínűleg bármelyik diktátor megnyalná mind a tíz ujját.

A Forma-1-be kerülve az jön le az olvasónak, hogy Lewisnak minden jár egyből, mert ő a Szent és Sérthetetlen Ember, ha ez nem történik meg, az azért van, mert ő fekete. A sportban eltöltött időkről csak epizódokat villant fel, az első két évet egészében prezentálja, ahol tanúi lehetünk a hihetetlen karrier kezdetének, az első dobogós helyezéseknek, pole pozíciónak és győzelemnek és a kétszeres világbajnok csapattársáról is kiderül, hogy egy csaló és persze nála is előkerül az, hogy rasszista. Azt csak sejteti, hogy nem nyerhette meg az első évadban a világbajnokságot, ami viszont hajszál híján sikerült egy évvel később. A két világbajnokság között eltelt éveket hirtelen átugorjuk, és végigvisszük a Mercedeses sikerkorszakot, amit a gyerekkori jóbarát, Rosberg szakít meg, akivel rivalizálás közben elmérgesedik a viszony. Még egy ellenfél érdemel említést, Sebastian Vettel, akit egy idegbetegnek állít be és rendesen leszólja a pályafutását csak azért, mert csak négy világbajnoki cím jött össze neki a Red Bullal. Valteri Bottas az egyedüli szereplőnk, akit jó színben tüntet fel, és persze a végén megint előkerül Max Verstappen, aki érdemtelenül nyeri meg az első világbajnoki címét és ezért még az aktuális versenyigazgató is megkapja a magáét. Természetesen a szerző beleszövi a sikerkorszakban a BLM-szálat is, és a könyv a Ferrarihoz való igazolással ér véget.

A szerző egy idealizált képet fest le az olvasónak Hamiltonról, kissé olyan, mint a mesében, ahol a szegény származású jó kisfiú számos hányattatás közepette valóra váltja az álmait és ő sose tesz semmi rosszat. Elhallgatja az olvasó elől a 2009-es Ausztrál Nagydíjon történt hazugságbotrányt, a Massával való sorozatos karambolokat 2011-ben, a sapkadobálást viccesnek állítja be az USA Nagydíj eredményhirdetésére várva és teljesen kimarad a 2016-os Spanyol Nagydíj rajtja utáni kettős Mercedes baleset. Ahogy két csapattárs is a homályba vész, Kovalainennél még érthető a dolog, hisz egy nagydíjgyőzelmen és pár dobogón kívül sokat nem tett le az asztalra. Jenson Button azonban többet érdemelt volna egy későbbi említésnél, hisz három évet egy csapatban töltöttek, és abból egyszer jobb helyen végzett nála az idény végén. Amit még nagyon hiányoltam, az a szintén gonosznak beállított Bernie Ecclestone egy kijelentése volt valamikor a 90-es évek elejéről, miszerint kellene a Forma-1-nek egy német, egy fekete bőrű és egy női világbajnok. Ha már annyit foglalkozott a szerző a feketék érvényesülésével a különböző sportágakban, csodáltam, hogy erről egy szót nem szólt. Hamilton pályafutásának felvázolása mellett a szerző néha kitér a sportág történetének egy-egy momentumára is, többségében ráadásul hibásan, ami azt érezteti, hogy ezzel sem volt igazán tisztában. Gondolok itt Niki Lauda visszatérésére és arra, hogy milyen körülmények között vesztette el a világbajnokságot, emellett Sebastian Vettel bemutatkozását is meglehetősen hibásan írta le.

Ez a könyv sokkal rosszabb, mint maga Hamilton. Kár volt rá pazarolni a nyomdafestéket, a papírt és a vágógép kését, ja meg a fordítóét is, pedig itt nincsenek olyan félrefordítások, mint más sportágról írott könyvekben. Szokták mondani, hogy a suszter maradjon a kaptafánál, a szerző biztosan kiváló irodalomtudós, de lehetőleg több könyvet ne írjon a Forma-1-ről!

Sásdi Tamás