Kultúra a 20. század első felében I. rész: A boldog békeidők és a nagy háború időszaka
A művészet általános tendenciái:
A 20. században már nem fejlődtek egységesen a művészetek. A korszak művészeit zavarodottság, befelé fordulás és lázadás jellemezte, ez szétforgácsolta az építészet, a szobrászat, a festészet és az iparművészet közös formaalkotását. A korszak történései új kifejezési formák keresésére ösztönözték a művészeket. Ezek a formák minden művészeti ágban máshogy jelentek meg. Az újonnan keletkezett stílusokat, az –izmusok gyűjtőnevét avantgárdnak nevezzük. Az avantgárd főleg a festészetben teljesedett ki, de kis mértékben, az irodalomban is tudott érvényesülni. Az építészet és az iparművészet számára nem tudott új kifejezési eszközt nyújtani. Az avantgárd irányzatai közé tartozott a kubizmus, a konstruktivizmus, a futurizmus, az expresszionizmus és a szürrealizmus.
A kubizmus alapvetését az impresszionista Paul Cézanne végezte el 1904-ben, amikor azt magyarázta festőtársának, Emile Bernardnak, hogy a természet formáit gömbre, kúpra és hengerre lehet visszavezetni. Ha ezek megvannak, bármit lehet csinálni. Fontosnak tartotta, hogy a természet ábrázolása annak színes megfelelőivel történjen. Magát a kubizmus szót Henri Matisse és Louis Vauxcelles használták először 4 évvel később Georges Braque egy tájképére. A kubisták kísérleteit általában teljes értetlenség fogadta, mivel képeikben nagyon nehéz volt gyönyörködni. Egy orosz művészettörténész szerint a kubisták képeinek nézegetése közben maga a szemlélő is kreatív tevékenységet végez. A kubizmus korszakolása szerint megkülönböztetjük az analitikus kubizmust (1909-1912), amikor a képek tárgyai szinte felismerhetetlenek lettek, hiszen sokszor egymásra rajzolták őket. 1912 után jött a szintetikus kubizmus, ahol már a képek újra felismerhetővé váltak. A kubisták ekkor használták először a kollázst, amelyben újságcikkeket, képeket és természetes anyagokat illesztettek a képfelülethez.
Az expresszionizmus a belső érzéseket közvetítette. Maga az expresso szó kifejezést jelent. Az irányzat 1905-ben született Drezdában Ernst-Ludwig Kirchner festő vezetésével. Az expresszionista művészek gyakran adtak ki folyóiratokat, amelyekben verseik, elméleti írásaik és képeik egyaránt megjelentek. Az expresszionizmus képviselőit megtaláljuk a festészetben, az irodalomban és a filmművészetben. Az expresszionizmus, mint irányzat a 20-as évekre megszűnt.
A futurizmus 1910 körül született meg Olaszországban, amely összefüggésben állt az ország gyors iparosodásával. Olasz hatásra Oroszországban is felbukkant. A két irányzatot összekapcsolta a technika, a gépek és a sebesség, és velük együtt a fizikai és gépi erő kultusza. A különbség annyi volt, hogy az olaszok Mussolini, míg az oroszok Lenin mögött sorakoztak fel. Az irányzat atyja az olasz Filippo Tommaso Marinetti volt,, aki 1909-ben a Le Figaróban adta közre az irányzat manifesztumát. Ebben megjövendölte a technikai világ eljövetelét, amelynek megteremtésére a háború javaslatától sem riadt vissza. Oroszországban Vlagyimir Majakovszkij emelkedett ki Pofon ütjük a közízlést című röpiratával. Futuriszti címmel lapot is indítottak, s 1917-től Moszkvában a Futuristák Kávéházában rendszeresen találkoztak. A futuristák a gépek mellett igyekeztek a mozgást is ábrázolni.
A dadaizmus Svájcban született meg az első világháború idején, a katonai behívó elől menekülő művészek jóvoltából. Ez volt az első művészi irányzat, amely a maga módján megvalósította a wagneri összművészet elvét. A dadaisták főleg fellépéseken mutatták be művészetüket, a pillanat erejére bízva a hatást. Számos festményük, versük, zenéjük egy-egy ilyen performansz eredménye volt. Az irányzat székhelye a Hugo Ball által alapított zürichi Cabaret Voltaire nevű mulató volt, ahol minden este egy-egy művész adta elő a hagyományos művészet kereteit teljesen szétfeszítő alkotásait. Magát az irányzat nevét két dadaista művész találomra választotta ki egy német-francia szótárból, amelynek többféle értelmezése hű volt az irányzat nevéhez.
A konstruktivizmus 1912-ben jelent meg az orosz szobrászatban. Képviselői célja az ekkoriban használt építészeti anyagokkal az alapvető mértani formákra alapuló új épületek és szobrok készítése volt. A konstruktivista építészek és szobrászok hatására ez az irányzat megjelent a képzőművészetben is.
A szürrealizmus kifejezést Guillaume Apollinaire használta először 1917-ben. Az irányzat születése André Bretonhoz köthető, aki Freud műveinek hatására jutott arra a meggyőződésre, hogy az első világháborúban a megszűnés határát súroló európai kultúrát egy újabb szellemi forradalom élesztheti fel, a lélek és az álom forradalma. A szürrealisták az élet minden területén érvényesíteni kívánták a lélek mélységeinek kutatását. Ezek vizsgálatára 1924-ben létrehozták Párizsban a Szürrealista Kutatások Hivatalát, amelyben a legőrültebb kísérleteket végezték el az intézmény látogatói.
Szépirodalom:
A század első harmadának jelentős írói közül sokan tartoztak hosszabb-rövidebb ideig valamely avantgárd irányzathoz, a legjelentősebbek nem köthetők egyetlen irányzathoz. Az expresszionista költők felbontották a hagyományos versszerkezeteket és szabadverset írtak, amelyekben gyakran egy eljövendő, természeti, testvéri világért emelték fel szavukat. A szürrealista költészet létrehozta az önműködő írást, amely a tudatalattiból felmerülő gondolatok és látomások minden ellenőrzés nélküli lejegyzését jelentette.
A legjelentősebb avantgárd költő a francia Guillaume Apollinaire volt. Furcsa formájú, írásjelek nélküli verseiben a modern művészlélek meglepő eszmetársításait, egyéni látomásait fejezi ki. Szerb Antal homályos költőnek nevezte, akit azért meg lehet érteni. Feltalálta calligramme-ot, azt a verset, amelynek sorai a nyomdai elrendezés következtében ábrát adnak.
A prózában is megjelentek az új kifejezési formák. A francia Marcel Proust a szürrealistákhoz és az expresszionistákhoz hasonlóan az emlékezést és a szabad képzettársítást állította műveinek középpontjába. Nem alkotott világos típusokat, hősei folyton váltogatták arcukat. Megtört az idő szigorú rendje is, a jelen és a múlt a tudat működését követve folytonosan egymásba szövődött. Életében egyetlen regényt írt, amelyen tizenhat éven keresztül dolgozott. Ez Az eltűnt idő nyomában, amely nagypolgárok és a legelőkelőbb arisztokraták körében játszódik, a társadalmi sznobságnak néhol mulatságos rajza, a zenei alkotásnak és a francia nyelvnek finom elemzése foglalja el a szociális problémák helyét. A mű érdekessége, hogyan idézik fel az elveszettnek látszó emléket, hogyan támasztják fel a múltat apró érzéki dolgok. A regény megmutatja azt is, hogy a lélekben hány különböző jelenség játszódik le egyszerre, kölcsönösen összekapcsolódva, hatva egymásra.
A regényírók többsége Prouston kívül a még a hagyományos próza irányvonalát követte. Közéjük Thomas Mann, aki a 20. század első felének legjelentősebb német írója. Goethe módjára magába szívott minden hozzáférhetőt az emberi tudásból. . Világhírnevének megalapozója a Buddenbrook-ház című regénye volt, amelyet Szerb Antal a német naturalizmus legnagyobb regényének nevezett. Thomas Mann regényében annak bemutatására vállalkozott, hogyan válik lassanként egy gazdag patrícius-család szemében problematikussá saját életformája, amikor a készen kapott jómód és a kifinomult légkör, amelyben élnek, már érzékennyé tette lelkiismeretüket és idegrendszerüket. Ebben az időszakban másik jelentős műve a Tonio Kröger című kisregény, amely a polgárságból a művészetbe menekülő fiatal lélek fejlődéstörténete. Tonio sok tekintetben a szerző alakmása. Megvan benne az intellektuális ember, a művészlélek vágyakozása a hétköznapi emberek ösztönösebb élete után. Irigyli őket, de tudja, hogy szellemileg messze alatta állnak.
A német költészet kiemelkedő alakja Rainer Maria Rilke. A századfordulón fellépő esztétanemzedék legkiemelkedőbb alakja. Ifjúkori verseit impresszionista hangulatosság, finomkodó dekadencia önti el. A lét irracionalitásának, az ember esendő voltának érzése vallásos miszticizmusban viszi. Későbbi nagy költeményeiben a gyermekkor kiismerhetetlenül gazdag és mély érzésvilágára, a halál, a művészet, a szépség értelmére, titkára derít fényt, a torz valóság elől a szépség bűvöletébe menekül.
Kelet-Európa legjelentősebb irodalmi alkotása a lengyel Henryk Sienkiewiczhez köthető. Először a lengyel történelemről írt egy Trilógiát, amellyel a lengyelek nemzeti írójává vált. Az orosz cenzúra azonban felismerte, hogy ez a tevékenység veszélyes rájuk nézve, így megtiltotta a témában való további elmélyülését. Lényegében ezzel csak segítettek neki, mivel a következő választott témájával világhírű lett. Quo Vadis című regényével a római keresztényüldözések korába kalauzolja olvasóit. A cenzúra bevette a római korba helyezett történetet és engedélyezte a megjelenést, a lengyelek pedig tudtak olvasni a sorok között: a keresztények diadalt arattak a rómaiakon, a két főhős pedig voltaképpen lengyelekből lett mintázva.
Képzőművészetek:
Az avantgárd irányzatai az irodalom mellett a képzőművészetekben hódítottak leginkább. A posztimpresszionista vezéregyéniség, Paul Cézanne művészetében azokat a geometriai formákat kereste, amelyek szerinte minden természeti forma lényegét alkotják. Ebből nőtt ki a kubizmus, amely a festészetben átvette a geometriai formák cézanne-i alkalmazását, a tárgyakat és az embereket ugyanazon a vásznon több nézőpontból is ábrázolta. A kubisták szerint a festészet célja az volt, hogy megszerkesszen egy addig nem létezett képi valóságot. Az irányzat legnagyobb alakja a spanyol Pablo Picasso volt. Legjelentősebb festménye Az avignoni kisasszonyok volt, amelyet 224x232 cm-es vászonra készített. A képen a kisasszonyok egyszerre több nézőpontból jelennek meg, némelyek arcán afrikai maszkra emlékeztető formák találhatók. A testük szögletes, mintha mértani idomokból lennének összerakva.
Az expresszionisták képviselői a lélek vívódásainak a kifejezésére törekedtek, többnyire száműztek minden derűt, idillt és harmóniát. Freud alapján azt gondolták, hogy a művész feladata az elfojtott tudattalan ábrázolása. Az expresszionista festészet egyik legismertebb ága az absztrakt expresszionizmus volt, amelyben az ábrázolt tárgy már nem vagy nagyon nehezen ismerhető fel. Itt leginkább korlátozás nélküli hangulatokat fest a művész. Az irányzat legnagyobb festője az orosz Vaszilij Kandinszkij volt, aki évekig hagyományos képeket festett, míg az 1910-es években rátalált erre az önkifejezési formára. Az expresszionizmus talán legsokoldalúbb festője Paul Klee volt, aki a legváltozatosabb színkezeléssel hozta létre a figuratív és nonfiguratív festészet határára helyezhető munkáit, amelyeken a leggyakoribb motívum a sok kis színes négyzet alkalmazása. Számos gyerekrajzra emlékeztető művet is készített. Az expresszionizmus festői között rengeteg német művészt találunk, közülük a legkiemelkedőbb az osztrák-cseh Oskar Kokoschka, aki a nagyvárosok és az emberi kapcsolatok zűrzavarát nagy művészi érzékenységgel rokonította saját lelki vívódásaival.
A konstruktivizmust orosz szobrászok, Vlagyimir Tatlin, Naum Gabo és Antonine Pevsner teremtették meg. A képzőművészetbe Kazimir Malevics szuprematizmusa révén került. Malevics alapvető mértani formája a négyzet volt, s a képein a négyzet nonfiguratív használatával eljutott a legalapvetőbb, legtisztultabb művészethez: előbb fehér alapon fekete négyzetet festett, aztán megfestette a fehér alapon fehér négyzetet, ami maga a vászon volt. Malevics 1918-ban hozta létre ezt az alkotást. Arra szándékozott felhívni a figyelmet, hogy a háború pokla után a művészetnek egy teljesen új formanyelvre van szüksége, mintegy tabula rasát teremtve. A háború alatt a hollandok alkottak a konstruktivizmus jegyében. Theo van Doesburg előbb geometrikus festményeket készített, majd épületterveket az alapvető mértani formák felhasználásával. Piet Mondrian a De Stijl nevű csoport élén dolgozott, ő már az 1910-es évek közepén a képmezőt négyzetekre felosztó konstruktivista képeket készített. Az ő köreikhez tartozott Walter Gropius, aki már a két világháború között alkotott maradandót.
A képzőművészeti szürrealizmus egymástól teljesen eltérő tárgyakat helyezett közös műalkotástérbe. Klasszikus műfaja a kollázs volt. Egyik nagy mestere Max Ernst volt, aki ábrákat, rézkarcokat, cikkeket, katalógusdarabokat rakott egymás mellé képein, s ezekből teremtődtek meg teljesen új formák. Ő fedezte fel a frottázs-technikát is, amelyben a tárgy felületére papírt vagy vékony vásznat helyeztek és a másik oldalát ceruzával dörzsölni kezdték, így egy érdekes, összetett, szőnyegszerű felület született, amely háttérként és önálló műalkotásként is szolgálhatott. Ebben a folyamatban az alkotó szerepe minimálisra zsugorodott, sokkal inkább az anyagok találkozása adta ki a maga érdekes formáit.
Zene és film:
A zenében a bécsi Arnold Schönberg és az orosz Igor Sztravinszkij léptek új utakra. Az újítók eltávolodtak az addigi romantikától és harmóniától, s aszimmetrikus ritmusú, tizenkét hangú kompozíciókkal hívták fel magukra a figyelmet. Schönberg a nyugati zenészek közül először tette félre a hangnem fogalmát, majd 1908-ban több éves komponálás és tanulmányozás után megírta második vonósnégyesét, amely első lett az atonális művei közül. Ezt követte négy évvel később a Pierrot Lunaire című darabja, amelyet énekbeszédre és kamarazenekarra írt. A későbbiekben ő dolgozta ki a dodekafónia módszerét, amellyel a hagyományokkal gyökeresen ellentétes zeneiséget teremtett meg. Sztravinszkij is szokatlan hangzású műveivel tűnt ki. 1913-ban mutatták be Párizsban a Tavaszi áldozat című balettjét, amelynek szokatlan hangzása, szabálytalan ritmusa és a melódia teljes hiánya óriási felháborodást váltott ki a közönség soraiban.
A könyv és a sajtó versenytársa lett a századfordulón a mozi. Az első nyilvános filmvetítést a francia Lumiere testvérek tartották 1895-ben Párizsban. Ekkor még kevesen voltak kíváncsiak a néma mozgóképre, azonban a századforduló után gyorsan nőtt a népszerűsége. Németországban a háború kezdetére mintegy 2500 moziban élvezte a közönség a mozgóképet. Az USA-ban 1905-ben a teljes lakosság 20%-a járt minden héten moziba. A filmgyártás területén az 1910-es évekig Európa játszotta a főszerepet, majd az USA átvette a stafétát. A Los Angeles melletti hegyoldalban ezekben az években kezdett épülni Hollywood. A mozi legfőbb előnye az volt, hogy a kevésbé tehetős városi rétegek is meg tudták fizetni, így főleg a fiatalok előszeretettel látogatták.
Tudományos élet:
A 19. század tudományossága azon a feltevésen alapult, hogy lehetséges a természeti és a társadalmi valóság teljes körű megismerése. Az első világháborút megelőző időszakban ez az optimista hit megrendült, majd idővel elhalványult. Az emberek világegyetemről és önmagukról alkotott felfogása kezdett gyökeresen átalakulni. A legmeglepőbb felfedezések a fizika területén következtek be. 1895-ben a német Wilhelm Röntgen felfedezte a később róla elnevezett elektromágneses sugárzás jelenségét. A következő évben a francia Henri Bequerel rájött, hogy az uránium sugarakat bocsát ki. Ezt a jelenséget nevezték el később radioaktivitásnak. A német Max Plank a századfordulón kimutatta, hogy a testek lökésszerűen, adagokban, vagyis kvantumokban bocsátják ki a sugarakat. Ezzel megszületett a modern fizika alapja, a kvantumelmélet. A svájci Albert Einstein ezt azzal egészítette ki, hogy a fényt olyan részecskék (fotonok) együtteseként kell elképzelni, amelyeket az atomon belüli változások hoznak létre. Cambridge-ben William Thompson és Ernest Rutherford bebizonyították, hogy az atom nem tekinthető az anyag szilárd és változatlan alapegységének, hanem maga is kisebb részecskékből, atommagból és elektronokból áll. A kvantumelmélet és az atomszerkezet új felfogásának összekapcsolásával a dán Niels Bohr kísérletezett, majd rájött az egyszerűbb atomok energiaszintjének kiszámíthatóságára. A Newton és utódai által felvázolt világkép, amely arra a feltevésre épült, hogy az anyag atomokból, a sugárzás pedig hullámokból áll, egyre inkább elveszítette magyarázóerejét.
A kvantumelmélet kialakulásában játszott szerepe mellett Einstein további vizsgálódásokkal írta be a nevét a történelembe. 1905-ben arról értekezett, hogy az igen nagy sebességek tartományában a távolság és az idő a megfigyelő helyzetétől és mozgásától függ, tehát sem a tér, sem az idő nem abszolút. Ez volt a speciális relativitáselmélet, amelyet nemsokára a tömegre is kiterjesztett, majd 1915-ben a gyorsulás és a gravitáció közötti kölcsönhatás újragondolásával még tovább általánosította. Az általános relativitáselmélet szerint már minden megfigyelés és mérés relatív. A kvantummechanikához hasonlóan Einstein elméletei tovább rombolták az addigi világképet.
Az ember belső világának kiismerhetőségével kapcsolatos hagyományos feltételezéseket az osztrák Sigmund Freud kérdőjelezte meg. Orvosként kezdte pályáját, és a lelki eseményeket kezdetben kémiai és fizikai eseményekkel magyarázta. Később viszont az álmok, az elszólások, a nyelvbotlások és a korai gyermekkor emlékképei alapján kezdte értelmezni az emberi lélek működését. Nézetei szerint az ember tudatos világa mögött vagy alatt egy tudattalan ösztönvilág helyezkedik el, amelyet a szexuális vágyak és az erőszakra való hajlam határoznak meg. A társadalmi normák és elvárások hatására az egyén ezeket az ösztöneit elnyomja, s ez az elfojtás olykor szorongásokat és más lelki torzulásokat idézhet elő. Az ösztönök és a társadalmi elvárások harmonikus egyeztetésében Freud döntő jelentőséget tulajdonított a korai gyermekkornak, és ezen belül a gyermek és a szülők kapcsolatának. Elméletét az 1909-ben megjelent öt előadásból álló Pszichoanalízis című könyvében fejtette ki. Ebben bevezette a tudatalatti fogalmát, amely akkor képződik meg, amikor az anya-gyermek zavartalan viszonyban megjelenik az apa, ez az ödipális állapot. Innentől indulnak el a tudat mélyére nyomott frusztrációk, amelyek levezetésére a kultúra számos lehetőséget kínál a művészettől a munkáig, a politikától a civil társadalmi csoportokban való részvételig. Az ember ezeken a kulturális területeken társadalmi szerepeket játszik, azaz szabályoknak felel meg. Ez a szabálykövető énünk a super-ego, amely dominál bennünk, amikor ezekben a szerepekben működünk. A tudat alá nyomott feszültségekből, gondolatokból alakul ki az ösztön-énünk, amelyet az egészséges ember tud szabályozni. Az ösztönén feszültségeinek levezetésére számos lehetőség kínálkozik a rituális ünnepektől az elfogadott formájú szexuális életig.
Freud elméletét tanítványa, a svájci Carl Gustav Jung bővítette ki, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a szexualitás gondjainak megoldása után továbbra is fennáll az emberben egy hiányállapot, amely már nem az ödipális jellegből, hanem az Isten-hiányból származik. Ha ez az egység-érzet megvan, akkor nincs gond más területekkel sem. Jung dolgozta ki a kollektív tudattalan fogalmát, amellyel hatásosan mutatta bel, hogy az emberi kultúrák számos közös vonást mutatnak meg, hiszen a faj hasonló pszichikai felépítésű egyedekből áll, amelynek élményei beivódnak a közös tudattalanba. Ez a tudattalan egy mindenki számára elérhető és állandóan használatban levő adatbázis, ami tele van ősképekkel, archetipikus szimbólumokkal, amelyekkel az ember lelkileg feldolgozza az őt ért traumákat, vagy másoknak segít a feldolgozásban.
A társadalomtudományokban érződött az előző század két nagy gondolkodójának, Auguste Comténak és Friedrich Nietzschének a hatása. A századforduló társadalomkutatóinak körében általánossá vált a régi értékektől való elfordulás és szakmájuk korlátainak felismerése. A filozófiában a német Wilhelm Dilthey az elsők között különböztette meg az egyetemesebb és objektívebb természettudományokat az egyedibb és szubjektívebb szellemtudományoktól. Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy az utóbbiak megismerésénél legfontosabb tevékenység a beleérzés. A szintén német Edmund Husserl viszont azt emelte ki, hogy közvetlenül a külvilág tárgyai sem ismerhetőek meg. Amiről véleményt alkotunk, az nem maga a tárgy, hanem annak tudatunkban megjelenő képe, a fenomén. Tehát ha az egyetemes igazságokhoz akarunk eljutni, azokat a tudatunkban kell keresni. Ehhez a vizsgálódáshoz pedig az intuíción alapuló lényeglátás kell.
A századforduló legnagyobb hatású szociológusa, az ugyancsak német Max Weber Dilthey és Husserl megállapításait fenntartásokkal fogadta. Azonban a társadalom mozgástörvényeinek megismerhetőségével kapcsolatban őt is különböző kételyek gyötörték. Belátta, hogy a különböző tudományos fogalmak, mint a feudalizmus és a kapitalizmus, csupán gondolati építmények. Nem hitt az ész mindenhatóságában és az értékek állandóságában sem. Azt hangoztatta, hogy a történelemben felismerhető célok és a mögöttük álló értékek elvileg egyformán jogosultak, tudományosan egyik mellett sem lehet érvelni. A társadalomtudós csak arra vállalkozhat, hogy megvilágítja ezeket az értékeket és célokat, összehasonlítja őket, és mérlegeli a célok megvalósításához választott eszközök alkalmasságát. Weber gondolkodása Einsteinhez, Freudhoz és Husserlhez hasonlóan hatalmas hatást gyakorolt az egész 20. századi gondolkodásra.
A gondolkodás átalakulása a történettudományra is nagy hatással volt. Megrendült a múlt megismerhetőségébe és elbeszélhetőségébe vetett optimista hit és erősödött az ismeretelméleti szkepticizmus és a relativizmus. A századfordulón csak a Németországban eresztett erős gyökeret, Európa legtöbb országában és az USA-ban csak a két világháború között terjedt el. A szakosodás tovább folytatódott. Az eszmetörténet az állami politika és az emberi cselekvés mozgatórugóiként felfogott legkülönfélébb gondolatok, ideológiák, világnézetek iránt érdeklődik. Nagy egyéniségek elképzeléseivel, azok hatásaival és egy egész kor intellektuális atmoszférájával egyaránt foglalkozik. A műfaj klasszikusa a holland Johan Huizinga, aki az élet, a gondolkodás és a művészet formáit mutatta be A középkor alkonya (1919) című művében. A művészi alkotásokat nemcsak esztétikai szempontból és a korszellem inkarnációiként elemezte, hanem következtetéseket vont le belőlük a kor öltözködési szokásaira, a szobaberendezésekre és az étkezési etikettre is. Ezeken kívül bevonta még vizsgálódási körébe az udvari számadáskönyveket, szakácskönyveket, naplókat, krónikákat és más forrástípusokat is. Egész művét áthatotta a pszichológiai érdeklődés, amellyel a késő középkor emberének lelki alkatát próbálta megérteni.
Az eszmetörténet témakörében kiemelkedik a politikai eszmék története, amelynek klasszikusa a német Friedrich Meinecke. A porosz történetírói iskola volt rá hatással, a háború előtti munkáiban a kozmopolitizmussal szembeállított német nemzeti eszme felsőbbrendűségét hirdette.
A gazdaság-és társadalomtörténet külön részdiszciplínaként a 19. századig nyúlik vissza. Első képviselői a 20. század első éveiben léptek fel. Angliában John H. Clapham teremtett iskolát. Első munkái az angol gyapjúiparral foglalkoztak. Francia nyelvterületen a belga Henri Pirenne számít a gazdaságtörténet atyjának. Ő az 1890-es évektől kezdte publikálni a középkori városokkal és kereskedelemmel foglalkozó tanulmányait.
Felhasznált irodalom:
Az első és a második világháború. Világtörténelmi enciklopédia 15. kötet. Kossuth Kiadó, Bp., 2007.
Benedek Marcell: Világirodalom a XX. században. Világirodalom III. Minerva, Bp., 1969.
Galli Katalin: A könyv története II. 1500-tól a 20. század közepéig. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 2005.
Gradvohl Edina – Jászberényi József: Európai művelődéstörténet. L’Harmattan Kiadó – Zsigmond Király Főiskola, Bp., 2007.
Molnár Gábor Tamás: Világirodalom a modernség után. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 2005.
Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2011.
Romsics Ignác: A történész mestersége. In: Rubicon 2003/6
Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 20. században – Nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Bp., 2011.
Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1973.