Tisza Kata: Hipnózis 6-kor. Abszurd terápiák az utcán, a konyhában és a hálószobában. Scolar Kiadó, 2022.

„néha a dolgok megoldhatatlanok, mindegy, mi a foglalkozásunk, egyszerűen csak vegyük tudomásul. Van, amit meg tudunk oldani, és van, amit nem.”

A pszichológus is ugyanolyan ember, mint mi és milyen meglepő, ő is jár egy hasonszőrű kollegájához kibeszélni a fájdalmait. Mert neki is van.

Ebben a könnyűnek egyáltalán nem mondható pszichológiai remekműben Tisza Kata a saját foglalkozását tárja elénk lényegében kisebb történetek formájában. Kiindulópontja az, hogy a legtöbb sérelem egy gyerekkori traumára vezethető vissza és ez okozza felnőttkorban a legtöbb pszichés gondot. Egyrészt magáról az írónőről is megtudhatunk érdekes dolgokat, másrészt főleg női páciensek eseteivel ismerkedhetünk meg, de azért előfordulnak férfi betegek is. Általában mindig a férfi a szenvedés okozója, ezáltal mi férfiolvasók a sorok között okulhatunk abból, hogy hogyan nem szabad bánni egy nővel. Ugyanakkor van olyan, amikor a nő generálja kapcsolaton belül a feszültséget, sajnos erre nem tér ki, mit lehet ilyenkor tenni. Az esetek leírásakor az írónő olykor az emberi kapcsolatok legmélyebb bugyraiba kalauzol el minket és ezekben a lelket olykor gyötrő, olykor melegítő megállapításokban sokszor magunkra ismerünk. Véleményem szerint a kötetben a múlt lezárását, a kötődést és az azzal járó félelmet fogalmazta meg legszebben:  

„Bizonyos múltak sosem múlnak. Le lehet zárni, el lehet felejteni, rá lehet csukni ajtókat, elégetni leveleket, lezuhanyozni a bőrt, elvetetni a gyereket, sőt egyenesen sterilizáltatni is tudjuk magunkat, ha nagyon akarjuk, el lehet költözni, és át lehet öltözni, frizurát cserélni, meg nevet változtatni, és másokkal szexelni, s azt szerelemnek hívni, még úgy is érezni, és lehet hazudni is, meg mindent lehet, mégis. Lesz, ami marad, itt marad mindörökre veled. A beleidben, a véredben, az elfojtott könnycsatornádban, a ki nem üvöltött anyád p***ájában. Itt lesz, és cipelheted magaddal. Mindig látni fogod magad előtt a gangot, ahogy távolodott.”

„A legmélyebb kötődés két ember közt az identitás közössége mentén tud létrejönni, a mentén, hogy látom, érzem, érzékelem, értem, megértem, befogadom a másik embert, teljes egészében, a fájdalmával, örömeivel, kínjaival, testével, lelkével, szellemével, tévedéseivel, félelmeivel, vágyaival, múltjával és jelenével és jövőről való víziójával együtt, mind. Ezt akkor tudom megtenni, ha magammal ugyanilyen elfogadó vagyok, tehát én is át tudom nyújtani ugyanezt, s létre tud jönni a kapcsolódásban egy teljes kölcsönösség. Ha bármelyik rész deficites itt, akkor nincs teljesség, nincs kölcsönösség, s a hiány mentén szakadni fog a vászon egy ponton.”

„A kötődés azt jelenti, hogy benne maradsz az érzésben a félelemmel együtt. Vállalod a kockázatot, átadod magad annak a mély boldogságnak, aminek része a szorongás is, az aggodalom, a sebezhetőség. A kettő együtt jár, nincs egyik a másik nélkül, ez az egység, ez az érzelmi komplexitás. Ezt kell mélyen és szorosan átölelni, amikor a félelemtől nem megijedsz, hanem tudatosan fogadod el, ápolod és hordozod. Ez egyszerre nagyon súlyos. Megrendítő. Sorsfordító. És mérhetetlenül örömteli és felszabadító. Megérkezés.”

A kötet szövege nem számít egy könnyed nyári olvasmánynak. Bele kell rázódni, fel kell venni az írónő ritmusát, és ha ez megvolt, onnantól szinte sodornak magukkal az esetleírások és a gondolatok. Az írónő stílusa eléggé választékos, tőmondatok és rendkívül hosszú barokkos körmondatok váltogatják egymást, olykor szókimondó, durva szövegekkel megfűszerezve, de nem hiányzik a humor sem. A pszichológiai munka iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány. Véleményem szerint férfiak és nők számára egyaránt ajánlott, mert az emberi kapcsolatok legmélyebb bugyraiba kalauzol el minket az írónő és az esetekből megtanulhatjuk, hogyan nem szabad bánni a másik nem képviselőjével.  

Sásdi Tamás