Magyarország kultúrája a 19. század első felében
A művelődés általános helyzete a korszak folyamán:
A magyar társadalom műveltsége nagyjából az ország helyzetének megfelelő helyet foglalt el a korabeli Európában. Elmaradásban volt Nyugat-Európához és az örökös tartományokhoz képest is. A korszak egészében jelentős előrelépések történtek: kiépültek a helyi és nemzeti kulturális intézményrendszerek, tovább épült az iskolahálózat, létrejöttek a tanítóképzés intézményei, növekedett a tanárok és a tanulók száma.
A hagyományos vallásos kultúra helyébe lépett a világi műveltség, amely szabad teret adott az emberi gondolatok és az érzelmi élet számára. A művészetek és a tudományok közönsége szélesedett, a növekvő érdeklődés több közvetítési lehetőséget igényelt, új közlési formák alapozódtak meg. A korszakhoz köthető a rendszeres magyar sajtó, az irodalmi folyóiratok, a főúri és iskolai színjátszáson túllépő színházi élet, számos új tudomány, művészeti ág és műfaj meghonosodása, a modern irodalmi nyelv megteremtése.
Az eredmények mellett volt továbbra is elmaradás. A politikai akarat, a kultúraszervező szándékok és a megvalósult állapotok között nagy volt a szakadék. Az elemi iskolák tényleges viszonyai sokban különböztek a rendeletek kívánalmaitól, a tankötelesek 30-40%-a járt csak iskolába, ők is egy-két évig és csakis télen, amikor nem kellettek a mezőgazdasági munkához.
A helységek felében nem volt iskola és a tanítók sem voltak elegen. Falusi iskolákban egyszerre több osztályt tanítottak írásra, olvasásra, számolásra és hittanra. A városokban már jobb volt a helyzet, itt már jól használható ismereteket oktattak. Alacsony volt az írni-olvasni tudók aránya. Az egyes tudományok és művészeti ágak fejlettsége sem volt arányban egymással. Míg egyes gondolkodók vagy alkotók egyetemes értékű teljesítményeket mutattak be, addig más területeken a külföldi ismeretek bemutatását végezték.
A művelődés tagoltsága kihatott a társadalomra is. A parasztság körében tovább élt a népi kultúra, kétféle változatban is. Egyes közösségeket a magaskultúra szinte nem is érintett, másikak pedig hozzáidomították a saját műveltségükhöz. A másik póluson a magaskultúrával hivatásszerűen foglalkozó értelmiség állt. Közöttük helyezkedett el a társadalom többi csoportja: egyéb jövedelmeikből élő, de széles műveltséggel rendelkező főnemesek, hivatalnokértelmiség, az értelmiségi magánalkalmazottak, nemesek és a vagyonosabb polgárok. Lejjebb foglaltak helyet a főállásban gazdálkodó, mellette írogató-tudóskodó köznemesek, a kispolgárok, fiaikat gimnáziumokba járató mezővárosi parasztpolgárok, a falui kisértelmiség, a felsőfokon képzett lelkészek, kántorok és tanítók serege állott.
Szellemi áramlatok:
A magyar társadalom kulturális előrelépésének okai között a társadalmi változásokat, a polgárosodás kezdeteit, az államhatalom korszerűsödési kényszerét és magának a művelődési szférának saját belső törvényszerűségeit kell keresnünk. A gazdaság kiváltotta az igényt a szakemberek iránt. Mindez új követelményeket támasztott az oktatással szemben, továbbá a társadalom törvényszerűségeivel foglalkozó és az alkalmazott tudományok felé fordította az érdeklődést. A növekedés a kultúra közönségének sorait gyarapította, felismerték, hogy a művelődési javaknak kiemelkedő jelentősége lett.
A kulturális élet belső fejlődése is segítette az előrelépést. A tudományok, a sajtó és a tudományos irodalom tükröt tartott a társadalom elé, rádöbbentették azt elmaradottságára. Ezek közvetlenül is hatottak a politikai életre, és a tudatos kulturális felzárkóztató törekvésekre.
A felvilágosodás a 30-as évekig tartott. Elveit különböző mértékben követték. A jakobinusok a szabadság és egyenlőség eszméiből a polgári társadalom megteremtésének szükségességét vezették le, a többség inkább csak a szellemi élet és a magatartásformák megújítására vállalkozott. Az udvar II. Lipót halála után elfordult a felvilágosodástól. A külföldiek közül Voltaire, Rousseau, Montesquieu és Kant hatott a magyar szellemi életre.
A századfordulón tért hódított a nacionalizmus. Ez gyökeresen újraformálta a politikai közösség tudatát. Kialakult a nyelvi alapon körvonalazott kulturális nemzet képzete, s vele párhuzamosan a minden magyarországi lakost magában foglaló politikai nemzetfogalom is. Kifejtésének fő terepe a kultúra lett: a kortársak a nemzeti öntudat erősítésében látták a művészetek egyik legfontosabb feladatát. A felvilágosodással és a kulturális fejlődés egészével együtt hozzájárult ahhoz, hogy a rendek felkészültebben védekezzenek az udvar törekvései ellen. A nacionalizmus a reformkor kezdetén találkozott a társadalmi reform eszméjével is.
A reformmozgalom politikai ideológiája a liberalizmus volt. Ez nálunk szociális érzékenységgel párosult, képviselőinek többsége aktív társadalompolitikával kísérelte meg elősegíteni az önálló szabad egzisztenciák létrejöttét.
A kortársak a kultúra és a művészetek feladatának tartották a politikai ideálok és magatartásformák közvetítését.
A konzervativizmusnak nem volt tudatos képviselete. Az 1840-es években jelentkeztek az újkonzervatívok.
A felvilágosult ember életigenlése részben a rokokó hedonizmusában kapott kifejezést, az érzékeny ember eszménye a szentimentalizmusban jelentkezett. A felvilágosodáshoz kapcsolódott a klasszicizmus. A biedermeiernek a polgári ideálok egy részének közvetítésében volt nagy szerepe.
A liberális szabadsággondolat, a nacionalizmus és a romantika kölcsönösen segítette egymás terjedését. A romantika egyik legfőbb vonása az egyén felszabadítása szellemi értelemben, szembefordulás a megszokott világgal. Célként az autonóm emberi személyiség kibontakozását hirdette az élet minden területén. Témákban és formákban a szokatlant és a rendkívülit kereste, ezen keresztül a képzeletnek kívánt új lehetőségeket nyitni. Egyszerre volt individuális és nemzeti-közösség irányú, ez volt az oka annak, hogy nemzeti jelleget kapott és hogy utat nyitott a népességnek a szellemi-művészeti életben.
A népiesség uralomra jutott a 40-es években. Ez olyan mozgalom volt, amely a társadalmi átalakulás, a nép nemzetbe emelkedésének programját úgy képviselte, hogy a folyamatban a népnek aktív szerepet szánt. Létrehozta az egységes művészi nyelvet.
Oktatás:
Az oktatási rendszer szervezete és tanulmányi rendje nem volt egységes. Az iskolahálózat egyházi intézményrendszernek számított. A kormány az oktatásügyet a felségjogok körébe tartozónak tekintette.
I. Ferenc a tanárokat és az iskolákat a társadalmi rend felforgatóinak tartotta. Szerinte az iskolák a nép részére veszélyes ismereteket terjesztenek.
A kormányzat a királyi és katolikus iskolák felett való befolyását szabályozta az 1806-os II. Ratio Educationis. Ez mindenki számára társadalmi helye szerinti képzést célzott meg és felhagyott elődje felvilágosult, germanizációs és katolizációs céljaival. Igyekezett elősegíteni a latin nyelv és a retorikai készségek elsajátítását. Gátolta az önálló gondolkodás fejlesztését, tiltotta a nyilvános vitákat, a veszedelmes könyvek olvasását.
Az állami és a katolikus iskolák együvé tartoztak. Ezeket 6 Buda, Pozsony, Győr, Kassa, Nagyvárad, Zágráb székhelyű tankerületeken keresztül kormányozták. Élükön a főigazgatók álltak, akiknek nagy befolyásuk volt.
A többi iskola felett a király a Helytartótanács protestáns és görög nem egyesült vallási osztályai segítségével gyakorolta a felügyeletet.
A II. Ratio kimondta a 6-12 évesek tankötelezettségét a szülő büntetésének terhe alatt. A tannyelvet alsó fokon a helység anyanyelvében határozta meg. Az 1845-ös III. Ratio már 5 éves elemi képzést tervezett. Előírta a szorgalmi időt és a tanítók képesítését.
A középfokú oktatás legfontosabb intézményei a gimnáziumok voltak. A kisgimnáziumnak csak 4 alsó grammatikai osztálya volt, a nagyok kettővel bővültek. Innen lehetett a bölcsészeti tanfolyamba (líceum) belépni. A kiemelt királyi főgimnáziumok a tankerületi székhelyeken működtek, feladatuk a mintaadás volt a középfokú iskolák számára. Az 1844-es törvény után királyi rendelet vezette be fokozatosan a magyar tannyelvet a középiskolákban.
A tanárképzés megoldatlan volt, ezért a tanárok felkészültsége is hagyott kívánnivalót maga után.
Katolikus intézménynek minősült a pesti egyetem. A 18. század végétől államiként működött. Katolikus jellegűek voltak a királyi jogakadémiák is. Tisztán állami intézmény csak a selmeci bányászati akadémia volt. Egyedül a pesti egyetemen volt 4 kar.
Egyházi jellegű akadémiák is voltak, 3 katolikus, 5 református, 2 evangélikus. A protestáns kollégiumok sajátos módon szervezett iskolák és diákközösségek voltak.
A reformkorban a közép-és felsőoktatás a hagyományos szerkezet mellett nem felelt meg a fejlődés támasztotta új igényeknek.
Nyelvújítás:
A rendek az udvar germanizáló törekvéseivel szemben a 18. Század végétől a latin helyett a magyart kívánták államnyelvvé emelni. A felvilágosult csoport ebben az egységes nemzeti társadalom születésének lehetőségét látta. Programja magában foglalta a nép nevelését is. A hazafiság ébresztése csak anyanyelvű oktatással és tudományossággal volt lehetséges.
A magyar nyelv a kiművelés lehetőségét tekintve viszonylag kedvező helyzetben volt. A nyelvjárási tagoltság az érthetőséget nem veszélyeztette. A nemesség pozíció lehetővé tették, hogy az ügynek morális, politikai és anyagi támogatást adjon. Nehezítette viszont a haladást a művelt nemesség vidéki életmódja, a szellemi élet szétforgácsoltsága, az állandó magyar nyelvű városi kulturális központok hiánya. Az udvar politikája és a nemesi tömegek konzervativizmusa szintén gátolta ezt.
A szókincs gyarapításának módját illetően több álláspont is élt. Az új szavak sokszor erőltetett gyártása mellett régies, táj-és népnyelvi szavak irodalmi nyelvbe emelésének, idegen szavak átvételének és már bevett idegen eredetűek elfogadásának is voltak hívei. Az eltérő belső szóalkotások bizonyultak legelőnyösebbnek. Heves vitákat okozott a helyesírás is, amely a szóelemzó-etimologikus és kiejtés szerinti írásmód hívei, a jottisták és ipszilonisták harcaként híresült el.
A nyelvújítás több szakaszban zajlott. Az első határvonal 1795-nél húzható. Ekkor adták ki a Debreceni grammatikát és a jakobinus mozgalom nyelvi résztvevőit ekkor börtönözték be. Már ekkor megmutatkoztak az ellentétek az egyes irányzatok között. A korszak elvégezte az alapozást, az írók és tudósok saját műveikhez készített szószedetei, tájnyelvi, nyelvtörténeti és szakmai szótárai segítették a szókincs bővítését. A döntő szakasz a 19. Század első két évtizede. Ekkor az értelmiség cselekvésvágyát a művelődés területén gyümölcsöztette. A Kazinczy Ferenc által vezetett nyelv-és stílusújító neológusok győztek a konzervatívabb vagy a hagyományos társadalom elvárásaihoz idomuló ortológusok felett.
Kazinczyék már a 18. Század végén stliáris szintre emelték a vitát. Tiltakoztak az alacsony ízlés, a népieskedés ellen, az elegáns, szép szövegformálást is követelménnyé tették. Ebben már ütköztek a debreceniekkel, akik a stílus és gondolatkifejezés kérdésében a közérthetőséget tekintették a legfontosabbnak és elítélték az irodalmi nyelv finomítását. A nagy viták Csokonai értékelése körül robbantak ki. Az összecsapás a szóalkotás körül folyt. Az ortológusok (Verseghy Ferenc, Kisfaludy Sándor) a közérthetőség védelmében bírálták az újító neológusokat. Kazinczy hívei közé tartozott Virág Benedek, Kölcsey Ferenc és Berzsenyi Dániel.
Kazinczy szerint a nyelvet a szépirodalom követelményeihez kell alakítani. Eszménye a tökéletes, „fentebb” stílus volt, ennek érdekében vállalta az irodalmi nyelv elszakadását a köznyelvtől. Az irodalomban a szóújítás mellett a korban idegenszerűen ható kifejezésmódok tudatos meghonosítására is törekedett. A hangvételben szembefordult a durvasággal, a népi-paraszti és a kisnemesi-patriarchális hanggal. Úgy vélte, hogy az általa elvárt színvonal eléréséhez színvonalas fordításirodalomra van szükség. Nyelvtani alapvetésben és a helyesírásban Révai Miklóssal tartott, aki a nyelv múltjából eredeztette a használat és a helyesírás tudományosan alapozott szabályait.
A tübingiai Cotta kiadó 1808-ban pályázatot hirdetett abban a kérdésben, hogy a magyar nyelv alkalmas-e hivatalos nyelvnek. Kazinczy Tübingiai pályairata bizonyította, hogy alkalmas. 1792-ben sikerült elérni a magyart, mint tantárgynak a bevezetését. 1805-44 között pedig az államnyelvvé nyilvánítás is megtörténhetett.
Az 1810-es években volt a vita csúcspontja. Az ortológusok 1813-as Mondolatára Kölcsey és Szemere Pál Felelete válaszolt (1815). A vita hangja 1817-től enyhült, amikor már hívei is szembefordultak Kazinczy túlzásaival. A vita lezárásaként Kazinczy kiadta az Orthológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című tanulmányát a Tudományos Gyűjteményben. A küzdelemben Kazinczyék győztek. Emellett megindult Pesti irodalmi központtá válása, amit jelképezett Kazinczy és Kisfaludy kézfogása Pesten (1829).
A 20-as években a nyelvújítás Kazinczy győzelmes iránya szerint folyt tovább, amelynek túlzásait az Akadémia nyeste le. A szócsinálást immár az archaikus és tájszavak beépítése váltotta fel. Az Akadémia 1845-ben kiadta A magyar nyelv rendszere című helyesírási szótárát, a szakszótárak megjelenése pedig kiteljesítette a nyelvújítás folyamatát. Kialakult a több táji szokás ötvözésével keletkezett és mindegyik számára érthető köznyelv, annak elegáns irodalmi változata és az egyes tudományágak magyar szaknyelve.
A 40-es években szerették volna kibővíteni az Akadémia tevékenységét, nagyobb súlyt kapva az anyanyelvi tudományosságnak és a nyelv terjesztésének.
Szépirodalom:
Hatalmas egyéniségek voltak a korszak irodalmi géniuszai. Vitáikat nem a viszálykodás, hanem az új korszak új kihívásaira adandó válasz megtalálásának elemi feltétele: az eszmesúrlódás, a közvéleményformálás igénye formálta. A két korszak fordulóján alkotó Csokonai Vitéz Mihály rövid idő alatt létrehozott életművével magasra tette a mércét. Többfajta stílusban alkotott, mind a népies, mind a rokokó, mind a szentimentalista, mind a klasszicista stílusban jelentős műveket írt. Drámái, folyóirat kísérlete, eposztöredéke is egy sokoldalú zsenit mutatnak, akit nem lehet egy szemléleti kategóriába vonni. Olykor vegyítette is a stílusokat. A Dorottya című munkájában (1804) a klasszicista vígeposz hagyományát a barokk életkép groteszk humorával, két lírai kötetében, a Lillában és az Ódákban a rokokó stilizálást, klasszicista célzatosságot és leírást, valamint az érzékenység kultuszának szubjektív hangvételét ötvözte egymással. Színdarabjaiban és vígeposzában erőteljes népi fordulatokkal a nemesi életforma, a parlagiasság, a kulturális és társadalmi elmaradottság rajzát adja. Lilla-dalaiban kifejezésre jut a szerelmi-és veszteségélmény és az elhagyatottság (A Reményhez, Tihanyi Ekhó). Filozofikus költeményeiben az antiklerikális indulat és a plebejus szociális igazságérzet mellett élete végén a materializmus is hangot kapott.
Kortársai már nem voltak ennyire sokoldalúak. Fazekas Mihály Ludas Matyija a plebejus demokratizmust, Dugonics András Etelkája a nemesi-rendi értékvilágot, Gvadányi József pedig ennek a világnak népies elemekkel társított változatát szólaltatta meg. Mindhárman komolyan hitték, hogy az úr-szolga viszony harmóniájának megőrzése megoldhatja a korszak legfontosabb problémáit, a jobbágyfelszabadítást és a parasztság földhözjuttatását.
A korszak első évtizedének legkiemelkedőbb költője Kisfaludy Sándor volt. Szerelmes verseiben és regéiben a szentimentalizmus keveredett a romantikával. Egyszerre adott teret a polgári individuum és a nemesi kollektívum elvárásainak. Újat hozott az irodalomba a személyes érzelmek megszólaltatásával és nemzeti történeti témáival.
Magányos óriás volt a niklai remete, Berzsenyi Dániel. Az antik humanizmus örökségét ötvözte hazafias hagyománnyal a klasszicizmus és a koraromantika útján. Legszebb költeményei A közelítő tél és a Levéltöredék barátnémhoz.
Katona József korszakalkotó művével, a Bánk bánnal megteremtette a nemzeti drámairodalmat. Művében megszólalt egy magyar valóság, ami száz évben egyszer szokott csak megszólalni. Az Erdélyi Múzeum pályázatára írt művét csak a későbbiekben, az 1840-es években ismerték el.
Történeti témákkal jelentkezett a romantika, amely a 20-as évek végére uralkodó stílussá vált. Ekkoriban született meg Magyarország mindkét nemzeti imádsága, Kölcsey Ferenc Himnusza és Vörösmarty Mihály Szózata. Kölcsey eleinte Kazinczy irányvonalát követte, majd szembefordult vele. Legjelentősebb verse a magyar nemzet Himnusza lett. A vers elbeszélője Istent idézve imádkozik a magyarság jobb sorsának eljöveteléért. Hazafias verseivel utat keresett a népköltészet, a nemzeti és történeti témák felé. A romantikához kapcsolható Zrínyi dala és Zrínyi második éneke című verseiben a nemzethalál gondolatát vizionálja. Országgyűlési naplója és híres beszédei a liberális reform gondolatát képviselik. Unokaöccséhez irt Parainesis-e a kor morális töltésű nemes hazafiságának szépprózai összefoglalása.
Vörösmarty a nemzeti eposz megteremtésével és elbeszélő történeti költeményekkel kezdte pályáját. A Zalán futása című eposzával szerzett országos hírnevet, amellyel egyből az ország elsőszámú költője lett. A magánéleti szál eposzba szövésével a polgárias egyéni boldogságigényt fogalmazta meg. Legjelentősebb művei között kell megemlíteni a Csongor és Tünde című mesedrámáját. Ez a dráma új életre keltette a mese-erdőt. Tündérek, ördögfiak, boszorkányok és kozmikus istenségek mozognak Vörösmarty színpadán, anélkül, hogy üres maszkok vagy kellemetlen allegóriák lennének. A 40-es és 50-es években hangot adott a nemesi reformmozgalom tagjait gyötrő aggodalmaknak, amelyet jelentős történetbölcseleti költeményei, Az emberek és az Elősző tükröznek. Utolsó jelentős verse A vén cigány, amelyben képek zuhataga esik ránk, világok végzetein zuhanunk keresztül, pokol és mennyország dübörögnek távolról és minden elveszett. Az utolsó strófában azért felcsendül az „és mégis” magyar vigasztalása.
A 40-es években jelenik meg a népiesség Petőfi Sándor és Arany János költészetében. Szerb Antal jellemezte legszebben Petőfi jelentőségét: „Petőfi neve a magyar tudatban egyértelmű a költővel. Ő az a költő, akinek a képe a legerősebben és legigazabb vonásokban él bennünk, akit nem kell a könyvszerű feledésből kiásni, akinek értékeit nem kell revízió alá venni. Petőfi eleven volta a legszebb bizonyítéka annak az egyébként sokszor tagadott ténynek, hogy a magyarság meg tudja becsülni irodalmi nagyjait”. Petőfi költészete felölelt minden ismert műfajt, és új területeket fedezett fel. Hét éves munkássága alatt 900 verset, színdarabokat, elbeszéléseket írt és fordításokat is készített. Népies alkotásai mély rokonszenvvel mutatják be a falvak és a parasztok életét. Gyakran merített ihletet utazásai alatt megismert népdalokból. Legismertebb elbeszélő költeménye a János vitéz, amely romantikus témával foglalkozik, egy szegénylegény felemelkedésével, aki hősi kalandokon megy át, és hű marad első szerelméhez. Szerelmes verseiben lehozza a szerelmet a fellegekből a földre. Tájleíró költeményeiben megénekelte az Alföldet, amelyre addig a magyarság nem romantikus vidékként gondolt.
Arany János jellemzésénél is át kell adjam a szót Szerb Antalnak: „Ha az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarországot, és elvinnék távolabbi egekbe, úgyhogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből maradék nélkül ki lehetne olvasni a magyarság eidoszát. Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja. Vörösmarty, Petőfi és Ady költészetében van valami csodaszerű - Arany Jánost matematikailag le lehetne vezetni az előzményekből és a magyar adottságokból. Ha van értelme szellemi jelenségekkel kapcsolatban gyökerekről, szerves fejlődésről beszélni, Arany Jánosról lehet ezt mondani”. Pályájának kezdeti szakaszában érződik a népiesség. A reformkor politikai küzdelmeit mutatja be Az elveszett alkotmány című szatírája. Leghíresebb elbeszélő költeménye az érdekegyesítés szellemében írt Toldi, amellyel elnyerte Petőfi barátságát. Művével azt adta, amelyre a nemzedéknek nagyon szüksége volt: a magyar nép hősét.
A reformkorban kialakult a hazai regényirodalom is. Fáy András családregénye, A Bélteky-ház (1832) nyitotta a sort. Jósika Miklós történeti regényeket írt alapos korrajzzal. Első nagy sikerű regényében, az Abafiban (1834) a zsarnoki hatalommal való szembeszegülés helyzetét igyekezett ábrázolni. A kor legnagyobb regényíró alakja Eötvös József. A karthausiban (1839) ifjúkori világnézeti útkeresését, a kapitalizmus miatt érzett aggodalmait, az egyéni érzelmi kiábrándulás és csalódás okozta világfájdalmat fogalmazta meg. A falu jegyzőjében (1846) a feudális rendszer bírálatát lehetett olvasni. A kor kedvelt prózai műfajai voltak még az útirajzok és életképek (Bölöni Farkas Sándor, Szemere Bertalan, Erdélyi János, Pákh Albert).
Építészet és képzőművészetek:
A művészetben a klasszicizmus kiszorította a barokk származékait és a 40-es évekig uralkodó maradt. Ez leglátványosabban az építészetben, iparművészetben és a szobrászatban jelentkezett. Elemei illeszkedtek a magyar művelődés deákos hagyományaihoz, s célszerűségük mellett lehetőséget adtak az egyes épületek esetében elvárt monumentális hatás kialakítására.
A klasszicista építészet az egyszerűséget és a harmóniát kereste. Kedvelte a sima falfelületeket. Az épület alaprajz-és térformálásában figyelembe vette a célszerűséget.
Az építészek között kiemelkedik Franz Engel, Melchior Hefele, Hild János és József, Zitterbarth Mátyás, Pollack Mihály, Kühnel Pál, Packh János és Péchy Mihály. A klasszicizmus korlátozott lehetőségei nem mindenkit elégítettek ki, ezek a romantikában és a neogót építészetben nyertek kifejezést.
Az újonnan épített módosabb paraszti házak sokban a nemesi otthonokat követték. Egyik fajtája a parasztház továbbfejlesztett változata tornáccal, kissé egyhangú alaprajzi elrendezéssel. A másik típus a kastélyt utánozta. A klasszicista kúria a nedvesség ellen gyakran már a pincére épült, szellőzését és megvilágítását nagyobb ablakkal biztosították.
A kastélyépítészetben (Alcsút, Bajna, Csákvár, Dég, Fót, Gyömrő, Lovasberény) is szempont lett a családias-polgárias körülmények biztosítása.
A kulturális intézményrendszer és az államapparátus fejlődése új középületeket kívánt. Városházák (Pest, Sopron, Késmárk) és megyeházák (Pest, Makó, Szekszárd, Lőcse), törvényszéki épületek (Eperjes) sorát emelték klasszicista stílusban. A fejlődő polgári kulturális és társas életnek is hasonlóan épült paloták, színházak, termek és vígadóépületek adtak helyet (1847: Nemzeti Múzeum, 1837: Nemzeti Színház, 1812: Pesti Német Színház). Pest-Buda mellett Balatonfüred, Kolozsvár, Szabadka, Szeged, Miskolc, Pozsony és más városok rendelkeztek ugyanilyen épületekkel.
Számos templom épült copf vagy klasszicista stílusban.
A városiasodást a zártabb utcasorok és a házak magasságának növekedése jelzi. Kialakult a városi polgári háztípus. A 18. század végén Pesten felépítették az első bérházakat (Orczy-ház). A korszak végére a telket körülépített, belsőudvaros-gangos bérháztípus is kialakult. Megjelentek a szállodák, Pesten pedig az első gazdasági célú intézmények.
Az iparművészetben a civilizáltabb és kényelmesebb életmód terjedése növekvő keresletet támaszt a lakberendezési tárgyak iránt. A mindennapi tárgyak anyagában a porcelán és a kerámia szerepe megnőtt. A bútorstílusnál is a klasszicista építészet szabályait alkalmazták.
A korszak művészettel szembeni másik nagy követelménye a nemzeti érzés kifejezése. Ezek főként a festészet és a szobrászat területén jelentkeztek.
A festészetben oldódott a klasszicizmus egyeduralma, amelynek eszményi stílusát a tájképek, portrék, életképek biedermeier kispolgárias divatja közelítette a köznapi szinthez. A korban legnagyobb divatja a portréfestészetnek van. A hazafias törekvéseket képviselő jeles személyiségek ábrázolása emelte a keresett festők közé Barabás Miklóst. A kor nagy eseményeit megörökítő festményei, hazai témájú tájképei, városábrázolásai, realisztikus és biedermeier életképei és romantikus kompozíciói hozzájárultak, hogy a kortársak hozzá kapcsolják a nemzeti festészet megszületését. Barabáson kívül kiemelkedik még a tájképfestő Markó Károly és Borsos József.
A szobrászat fejlődésében nem láthatunk ilyen lendületes fejlődést. Az épületszobrászat mellett a síremlékek, a kulturális célú épületekben elhelyezett portrék, büsztök iránti igény növelte ennek az ágazatnak a termelését, de a hazai társadalom csak egy, Ferenczy István felkészítését tudta biztosítani. Azonban mikor Rómából hazatért, már nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel. Mátyás-emlékművének megvalósulatlansága miatt a korabeli hazai művészet jelentős köztéri szobor nélkül maradt.
Zene:
A parasztság körében a régi típusú népdalok mellett kialakulóban volt az új stílusú magyar népdal. Az alsó középréteg zeneileg képzetlenebb közegében a vegyes eredetű és színvonalú népies dalirodalom élt. Zenei anyaguk bővítette a hagyományos dalkészletet, s ezzel a mulatós magyar nóta előzménye lett.
A tánczene új jelensége a verbunkos kialakulása, amelyet általában cigányzenekarok játszottak. A verbunkos eredetében a 17-18. Századi magyar táncokra megy vissza. Nemzeti jellege miatt a nemzetiség, alkotmányos ellenzékiség, utóbb a társadalmi reform gondolatával kapcsolták össze.
A verbunkos uralma nem szorította ki az egyetemes európai stílusokat. Helyet biztosítottak annak a katolikus egyházi központok, főúri udvarok. Ide a kor hírességeit (Haydn, Beethoven) is el tudták csalni.
Liszt Ferenc legnagyobb hazai sikereit elsősorban polgári környezetben aratta (1840, 1846).
Ekkoriban a színjátszás nem vált el az operától.
A nagyközönség a nemzeti zene nagyformájának születését az operától és a verbunkostól várta. Az első magyar daljátékot Kelemenék mutatták be 1792-ben, majd Ruzitska József kísérletezett verbunkos opera írásával (Béla futása). Az áttörést Erkel Ferenc hozta a Hunyadi László című operájával, amelynek 1844-es bemutatója a nemzeti zene igazi születésnapja lett.
Színjátszás:
A korszak elején a konzervatív ízlés a színházat az erkölcstelenség terjesztőjének tekintette. Ezzel szemben a felvilágosodás és a rendi nacionalizmus felfedezte, hogy a színház széles közönséget nyit az irodalmi nyelvi norma elterjesztésére, a közműveltség emelésére, erősíti a nemzeti érzést, neveli a jellemet és finomítja a szokásokat.
Az első hivatásos magyar színtársulat a pest-budai társulat volt, amely Kelemen László vezetésével kezdte meg működését 1790-ben. Az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság egyik első feladatának tartotta nemzeti színház létrehozását, s az alakuló kolozsvári játszó társaságnak (1792) rendi segítséggel egész Erdélyre szóló játékengedélyt szerzett. Az állandó működés feltételei még hiányoztak.
Kellő számú közönség híján a társulatok anyagi gondokkal küzdöttek, amelyeket némileg a rendek segítsége enyhített. Kelemenék pesti társulata 1792-ben kezdte meg rendszeres működését. A kolozsvári társulatot 1792-ben a főurak, 1795-ben az erdélyi országgyűlés vette pártfogásba. A feltételek hiánya és szervezési hibák miatt a pest-budai feloszlott, a kolozsvári 1797 után id. Wesselényi Miklós magánszínházaként működött tovább.
Kelemen felismerte, hogy a társulatnak fel kell keresnie a tiszai városok magyar közönségét, amit magántársulatával meg is valósított. Wesselényi vállalkozásának fennmaradását is segítette, hogy társulatának engedte a kirajzásokat más városokba. A kialakuló vándorszínészet lehetővé tette, hogy az erdélyiek 1807-es pesti útja során az erők összefogásával másodszor is megkíséreljék a központi állandó társulat létrehozását. Ezúttal a játszóhely, a Duna-parti Rondella bontása (1814) okozta a kudarcot. Wesselényi halála után (1809) a kolozsvári társulat is megszűnt, így jó ideig maradt a vándorszínészet.
Voltak olyan társulatok, amelyek állandó székhelyhez kapcsolódtak, de az év egy részében járták az országot. A vándorszínészek felkeresték a magyar városokat, ahol gyakran ideiglenes színpadokon léptek fel. A vándorlás és a bizonytalanság nehezítette a szakmai munkát. A közönség szélesedése lehetővé tette egyes társulatok tartósabb fennmaradását, és olyan épületek emelését, amelyekben befogadhatták őket.
1812 után országos pártolásra nem volt mód, ezt a kisebb körzetek e célra szövetkezett megyéi nyújtották. A pesti társulat 1815-ben Miskolcra költözött, ahol 1823-ra épült fel az állandó épület, ahol segítette őket az erdélyiek egy része, akik 1828-ben elvesztették épületüket. 1831-ben Balatonfüreden nyári színházat emeltek. Fehérváron Fejér megyek állandó társulatot szervezett. Itt aratta első nagy sikereit Kisfaludy vitézi játékaival.
A fehérváriak zajos sikert hozó pesti vendégszereplései megmutatták a Pest-Budai állandó színház utáni igényt. 1833-ban Kassa színészei vendégjátékuk után Budán maradtak, mert a város jelképes összegért kívánta nekik bérbe adni a Várszínházat. 1837-re felépült a Pesti Magyar Színház, amelyet az országgyűlés 1840-ben Nemzeti Színházzá nyilvánított.
A korszakban a magyar színházakban az antik és újkori klasszikusok és német színművek magyarításai szerepeltek. A helyszínek és a szereplők magyar viszonyok közé lettek helyezve. Főbb műfajok voltak a tragédia, a vígjáték és a szentimentális érzékenyjáték. A romantika korában szívesen játszottak romantikus végzetdrámát, történelmi krónikásjátékot, lovagi és vitézi drámát. Az énekesjátékok között szerepelt opera, s kialakult a népszínmű. A zenét hivatásos zenészek és cigányzenekarok szolgáltatták. Jelentősebb színészek voltak: Déryné Széppataki Róza, Lendvay Márton, Laborfalvy Róza, Megyeri Károly, Egressy Gábor, énekesek között Schodelné Klein Rozália és Hollósy Kornélia.
Történetírás:
Megindult és tudományos szintre jutott a források feltárása és kiadása, ezekre alapozva megszülettek az első jelentősebb összefoglalások. Fejér György teológus adta ki az első középkori oklevélgyűjteményt (Codex diplomaticus regni Hungariae), amely 1822 és 1844 között 43 kötetre duzzadt. Fejér német mintát követett, óriási szorgalommal dolgozott, korlátozott szakmai hozzáértéssel. Emiatt a másolás során sokszor ejtett különböző hibákat, például átvett olyan okleveleket is, amelyeket máshol is megtalálhatunk.
Kovachich Márton György összegyűjtötte és részben közzétette a középkori magyar jogtörténet forrásait és más kútfőket (Vestigia Comitiorum, 1790, Scriptores rerum Hungaricarum minores, 1798). Megindult az elbeszélő és a későbbi korszakokra vonatkozó források, és a hazai vonatkozású külföldi források gyűjtése is. Kiemelkedik közülük Katona István munkássága. Katona a nagyszombati egyetemen tanított retorikát és történelmet, majd Budára átkerülve már csak történelmet adott elő. Hiányos német tudása miatt II. József 1785-ben nyugdíjba küldte. Kalocsán helyezkedett el, ahol könyvtárosként majd kanonokként dolgozott 42 kötetes országtörténetén (Historia critica regum Hungariae). Vállalkozása nagyrészt a jezsuita gyűjteményből merítő okmányközlés kritikai bevezetőkkel ellátva.
A bécsi udvarban, az erdélyi kancellárián dolgozott Engel János Keresztély. Ő volt az első olyan magyar történész, aki elvetette a hun-avar elméletet, s a magyarokat a finnugor népcsoport tagjaként mutatta be. A magyar nyelv török szavait a kabarok csatlakozásával és a kunok későbbi bevándorlásával magyarázta. Lojális volt a Habsburgokhoz, elítélte a jezsuiták politikáját és a Béccsel szemben fellépő nemesi szervezkedéseket. A nem magyar népek törekvéseivel szemben megértést mutatott. Két nagy munkája maradt fenn. A Geschichte des Ungarischen Reichs und Seiner Nebenländer egy oklevelekből, krónikarészletekből és statisztikai adatokból összeállított, azokat távolságtartó pártatlansággal kommentáló forrásgyűjtemény volt. Ez volt az előzménye nagy művének, a Geschichte des Ungarischen Reichs-nek, amely háromkötetes volt és lapalji jegyzetekkel volt ellátva. Itt már bátrabban kritizálta a Habsburgokat. A katolikus magyar vezetők portréit János királytól II. Rákóczi Ferencig eléggé sötét színekkel ábrázolta. Ebben a munkájában is a jezsuiták voltak a fő célpont bírálat szempontjából. Tárgyilagossága és rideg racionalizmusa csak az 1526 előtti korokról szóló részekben mutatkozott meg.
Fessler Ignác Aurél szerzetesként kezdte pályáját, majd áttért az evangélikus hitre és szabadkőműves lett. Berlinben és Szentpéterváron tanított. Távol hazájától írta meg 10 kötetes munkáját, a Die Geschichten der Ungern und ihrer Landlassent német nyelven. Munkáját hiányos könyvészeti adatokra támaszkodva készítette el. Könyve ennek ellenére sikeresebb volt, mint Engel munkája. Sikerét magyarázhatja munkájának arányos szerkezete és az európai történelem háttérként való szerepeltetése. Ráadásul a szerzőnek volt némi szépírói vénája is, ami a történetírását a regényíráshoz közelítette. Fessler szerint a történésznek a múlt jelenségeinek forrásokból megismerhető világa mellett be kell mutatnia a történelem szereplőinek lelkivilágát és mozgatórugóit is. Ezért szerinte a történésznek némi pszichológusi vénával is rendelkeznie kell és fantáziájának használatától sem szabad visszariadnia.
Pálos szerzetesként kezdte a pályáját, majd egy székesfehérvári gimnáziumban tanított Virág Benedek. Hírnevet a felvilágosodás eszméitől és patriotizmustól áthatott verseivel szerzett magának, történelemmel elég későn kezdett el foglalkozni. Kisebb tanulmányok írása után nekifogott a teljes magyar történelem feldolgozásához, de csak a mohácsi csatáig jutott el. Munkája jóval a halála után jelent meg 1862-63-ban Magyar századok címmel. Történelemszemléletének középpontjában az egyén állt, szerinte a történelmet emberi okok és szándékok irányították. Az emberen kívüli tényezőknek és az isteni gondviselésnek nem tulajdonított jelentőséget. Példaképe Tacitus volt, akinek harag és részrehajlás elvét követte majdnem mindig, kivéve mikor ezt felülírta a felvilágosodás kritikus szelleme. Munkájában bírálta többek között a pápaságot és pár „szenteskedő” királyunkat. Mellőzte az őstörténetünkre vonatkozó mondákat és legendákat, Álmossal kezdte elbeszélését, akit Attila leszármazottjának tartott. Önálló forráskutatást nem végzett, többek között Anonymus, Thuróczy, Pray és Katona munkáira támaszkodott. Formailag a római történetírás annalisztikus szerkesztésmódját követte.
Budai Ézsaiás egyháztörténetírással kezdte, majd eljutott a világi történetírásig. Legismertebb munkája a Magyarország históriája (1805-1812) című háromkötetes összefoglalás. Konzervatív szellemben írt. Az ősiséget és a kilencedet hasznos intézménynek tartotta, az urbáriumot elítélte. Nem titkolja a lojalitását a Habsburg-dinasztia iránt, s a konzervatív romantika jegyei, a nemzeti patriotizmus és a rendi magyarkodás egyaránt felismerhetőek munkájában. Művei között megemlíthetjük még a Közönséges históriát is, amelyet tankönyvnek szánt.
Horváth István a pesti egyetemen tanított és a Széchenyi Könyvtárat is vezette. Szemléletét befolyásolta, hogy elszegényedett családból származott. Meglátása szerint minden a magyaroktól származott, a magyar volt a legszebb nyelv. Teóriája a dilettanizmus, a romantikus nemzeti ábrándok és felfuvalkodott nemzeti gőg sajátos vegyítése. Őstörténeti meglátásai mellé mérsékelt nagybirtok-, arisztokrácia- és markáns Habsburg-ellenesség és a középkori magyar nagyhatalom újjáélesztése iránti vágy párosult. Gondolkodása a történelemmel foglalkozó reformkori romantikus költők fantáziáján is túltett. Két munkája ismert: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történetéről és a Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről.
Társadalomtudományok:
A nemzeti nyelv és kultúra kiművelése során elengedhetetlen volt az irodalom, a nyelvtörténet, a tájnyelvek és a folklór anyagának gyűjtése. Döbrentei Gábor a Régi Magyar Nyelvemlékek sorozatában kezdte meg a magyar nyelvű középkori irodalom legfontosabb műveinek kiadását. A 18. századi bibliografikus-lexikális irodalomtörténet Sándor István Magyar Könyvesházában talált folytatóra, s Toldy Ferenc munkásságával az elbeszélő irodalomtörténet is eljutott a döntően szépirodalmi szempontú összefoglalás szükségességéig (1829). Megkezdődött a népköltészet és a mesekincs felkutatása (Jankovich Miklós: Nemzeti Dalok Gyűjteménye, Kríza János: Vadrózsák). Az első valóban tudományos igényű mesekiadás Erdélyi Jánosé (1846-48).
A jogtudomány fejlődését gátolta a hazai feudális jogrendszer uralma. Így a korabeli szakkönyvek csak a meglevő jogrendszert írhatták le (Kelemen Imre és Kövy Sándor magánjogai, Szlemenics Pál magán-és büntetőjoga, Cziráky Antal közjoga). Frank Ignác A közigazság törvénye Magyarhonban (1845) című munkája is csak a közben behozott jogintézményeknél újíthatott.
A 18. századi államismereti irodalomból nőtt ki az országleírás és a statisztika. Vályi András (1796-99) és Fényes Elek (1836-40) magyar, Ludovicus Nagy (1828-29) latin helységnévtárszerű, Bárándy János (1842) táblázatos számszerű statisztikái mellett megjelentek a társadalomkritikai következtetésekig eljutó szintézisek is (Schwartner Márton német, Ercsei Dániel és Magda Pál magyar). Az elemzés mélységében legtovább Fényes jutott (Magyarország statistikája, 1842).
Megkezdődött a közgazdaságtan önállósodása is. Berzeviczy Gergely politikai célzattal ismertette az ipar és a kereskedelem helyzetét, Nagyváthy János, Pethe Ferenc, Balásházy János kitértek a mezőgazdaság közgazdasági, jogi és társadalmi környezetének elemzésére. Széles közgazdasági műveltségről tanúskodnak Széchenyi munkái. Trefort Ágoston és Lukács Móric már a kapitalista átalakulás szociális következményeinek kezelését is elmélkedés tárgyává teszik. A konzervatívok gazdasági szakírói közül Dessewffy Emil emelkedik ki.
A nyelvtudományban Gyarmathi Sámuel a finn és a magyar nyelv rokonságát feltételezte, s követelménnyé emelte a többi finnugor nyelv tanulmányozását is. Révai Miklós történeti alapú nyelvtanával a tudományos magyar grammatika megalapozója lett. A nyelvészetet elsősorban a nyelvi norma megteremtése és a nyelv állapotának megismerése foglalkoztatta (Fogarassy János, Czuczor Gergely). Az egyetemes nyelvtudomány számára az őshazát kereső Kőrösi Csoma Sándor tibeti tanulmányai jelentősek.
A filozófiai műveltség állapota a szellemi élet bizonyos elmaradottságát jelezte. Bár ismertek voltak a külföldi irányzatok, kiemelkedő, önálló filozófiai eredmények nem jöttek létre. A 40-es években Szontagh Gusztáv tett kísérletet egy sajátlag magyar filozófia megalapozására. Hetényi Jánossal dolgozta ki az egyezményes filozófia rendszerét. Ez a filozófia feladatának a harmónia megvalósítását tekintette, amely megelégedett a valóság vizsgálatával.
Alkalmazott és természettudományok:
A 19. század fordulóján nőtt meg szélesebb rétegek érdeklődése a tudományos természetszemlélet iránt. Valamennyi ágazat képviselői igyekeztek az érdeklődők kezébe kézikönyveket adni, és megkísérelték a külföldi eredmények közlését. Növekedett a tudományos ismeretterjesztő könyvek és folyóiratok száma. Megkezdődött a területek szaknyelvének magyarosítása. A reformkortól ezek művelőit a Természettudományi Társulat, az orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlései és a Pesti Orvosegylet fogta össze, az agrártudományi ismeretek terjesztésében a Magyar Gazdasági Egyesületnek jutott szerep.
A korban már minden szaktudomány képviseltette magát a hazai kulturális és oktatási intézményrendszerben, és a kor egyetemes tudományosságának minden fontos témája feltűnt a hazai szakirodalomban.
A legfejlettebb szintet a matematika érte el. Az oktatásban betöltött szerepe miatt ennek volt a legszélesebb bázisa.
A csillagászat csak fejlődése kezdeteinél tartott. A fizika művelése még szorosan kötődött a mérnöki tevékenységhez. Vásárhelyi Pál áramlástani vizsgálatai mellett Jedlik Ányos eredményei (elektromágneses villanymotor feltalálása) az egyetemes tudományosság számára ismeretlenek maradtak. A kémia feltételeinek szűkösségét mutatja, hogy Irinyi János (biztonsági gyufa) igényes tanulmányait a közönség nem tudta befogadni. Az állami felsőoktatásban művelték magasabb szinten a vegytant (Selmecbánya – Ruprecht Antal, Pest – Winterl Jakab). A német munka magyarításával született első magyar vegytani kézikönyv (Kováts Mihályné) tett sikertelen kísérletet a szak magyarítására. A biológiában megkezdődött az ország flórájának és faunájának a leírása. Grossinger Ignác latin, Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály magyar nyelvű kísérletei után Kitaibel Pál írta le az ország növényvilágát, s megkezdődött az állatvilág számbavétele és az állattan kialakulása is. E téren Földi János, Frivaldszky Imre és Petényi János Salamon tett sokat.
Jóval nagyobb eredményeket mutattak fel az alkalmazott tudományok. A geometria, a fizika és a mérnöki tudományok fejlődését a mezőgazdaság, a vízépítési munkálatok és a bányaművelés igényei fejlesztették. A vízrendezéseknél kiemelkedik Kiss József és Gábor, Beszédes József, Gáthy István és Vásárhelyi Pál. Más műszaki területeken eredmények a kézműves gyakorlatból születtek. A vegytanon belül az analízis fejlődött. Nyulas Ferenc Erdély, Kitaibel Pál Magyarország ásványvizeit térképezte fel. A bányászat, a kohászat és a vegyipar igényei az ország ásványkincseinek geológiai és kémiai felmérését is elindították. Az új vegyi ismeretek gyakorlati felhasználása a gyógyszerészet és a gazdasági élet területén kezdődött meg.
A legnagyobb eredményeket az agrártudomány érte el. Mitterpacher Lajos, Pethe Ferenc és Nagyváthy János magyar nyelvű gyakorlati gazdászati szakkönyvet jelentetett meg. Balásházy János a mezőgazdaság jogi és közgazdasági körülményeit vizsgálta, és kísérletet tett egy magyar feltételekhez alkalmazkodó földhasználati rendszer kidolgozására. Megjelentek a fajtanemesítésről és a vegytan mezőgazdasági felhasználásáról szóló szaktanulmányok és könyvek is.
Látványos az orvostudomány fejlődése. 1831-ben saját folyóiratot adtak ki Orvosi Tár címmel. Bugát Pál és Toldy Ferenc elvégezték a szaknyelv magyarítását. A pesti egyetemen a 40-es évekre alakult ki európai színvonalú iskola. Ezt bizonyítja a gyermekágyi láz azonosítása 1847-ben Semmelweis Ignác által, és az általános érzéstelenítés egyik úttörője, Balassa János.
Kulturális intézményrendszer:
Megjelentek az első művelődési célú intézmények. 1825-ben alapították az Akadémiát. Az országgyűlésen Széchenyi István egyévi jövedelmét ajánlotta egy, a magyar nyelv „kifejtését”, s „honosainknak magyar neveltetését” elősegítő intézet létrehozására. 1827-ben az alapítást törvénybe iktatták. Az alapszabály 1828-ban készült el, a testület 1830-ban kezdte meg működését.
A testület elsődleges feladata a nyelvművelés és a tudományok anyanyelvű művelése lett. A tagok 6 osztályban dolgoztak (nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai, törvény-és természettudományi), egy részük rendes fizetést kapott az Akadémiától. Az Akadémia könyvtárát a Teleki-család adománya alapozta meg. A munka nagy-és kisgyűléseken folyt. A nagygyűlések munkájáról a Társaság évkönyvei, a kisgyűlésekről a Magyar Akadémiai Értesítő tudósított. A társaság folyóirata, a Tudománytár, a külföldi tudományos eredmények és hazai bírálatok közlését vállalta. Az Akadémia tudományos és irodalmi pályázatok segítségével a szellemi élet fő szervezőjévé vált. Kutatóutakat, drámák, fordítások, költői-írói művek megjelentetését támogatta. A 40-es években mind többet vállalt az anyanyelvű tudományos élet szervezéséből és gyakorlati feladatok megoldásának támogatásából is.
1836-ban Kisfaludy Károly emlékére alakult meg a Kisfaludy Társaság, amely 1841-ben Szépirodalmi Intézetté alakult és részben átvette az irodalmi élet szervezését. Tagjai maguk is művelték az irodalmat és a tudományt. Kritikai-elméleti lapot adtak ki. Antik és európai klasszikusok művei mellett hazai nagy alkotók munkáinak kiadását is megkezdték a Nemzeti Könyvtár sorozatban. Arany János első költői sikerei a Társaság pályázataihoz kapcsolódnak.
A Nemzeti Múzeum és Könyvtár létrejöttét Széchenyi Ferenc gróf adománya tette lehetővé, aki 1802-ben könyv-, kézirat-és régiségtárát, érem-és természettudományi gyűjteményét a nemzetnek adta. Az országgyűlés 1807-ben törvénnyel alapította meg az intézményt.
Az elhelyezést azonban évtizedekig nem tudták megoldani. Az 1832-36-os országgyűlés 500 ezer Ft-ot ajánlott méltó hely megteremtésére. A palota Pollack Mihály tervei szerint 1847-re épült fel, 1848. január 24-én nyitotta meg kapuit.
A sajtó:
A korszakban született meg a magyar nyelvű sajtó. A 90-es évek nagy fellendülése megteremtette a hírközlő és véleménysajtót. Ekkor jelent meg a Hadi és Más Nevezetes Történetek (később Magyar Hírmondó) a felvilágosult főurak és nemesség támogatásával, Szacsvay Sándor Magyar Kurírja, a konzervatív Bécsi Magyar Merkurius, a rövidéletű Erdélyi Magyar Hírvivő, a pesti latin nyelvű, de hazafias szellemű Ephemerides Budenses. Nevezetes személyiségek voltak: Görög Demeter, Rát Mátyás, Kerekes Sámuel, Decsy Sámuel, Pánczél Dániel.
A ferenci rendszer szigorú cenzúrája miatt megszűntek a folyóiratok. Magyar nyelvűként egyedül a Magyar Kurír jelent meg.
Innen kezdődött újra a fejlődés Pest központtal. 1806-ban indult Kultsár István Hazai Tudósítások (1808-tól Hazai és Külföldi Tudósítások) című lapja, mellékletként kiadta 1811-től a Hasznos Mulatságokat, 1817-től pedig a Gazdaságbeli Gyűjteményt. 4 évig működött az Erdélyi Múzeum Döbrentei Gábor szerkesztésével. A rendi nacionalizmus konzervatív szellemében indult a Tudományos Gyűjtemény, de 1819-től a benne megjelent néprajzi és szociográfiai írások a szerzők és a közönség egy részét segítették a reformgondolatok felé tájékozódásban. Irodalomelméleti és kritikai cikkeket Vörösmarty szerkesztőségétől kezdve közölt.
Rövid fennállásuk ellenére is segítették a folyamatos irodalmi élet kialakulását Dessewffy József Felső Magyarországi Minervája, az első műbíráló újság, a Kritikai Lapok és az Élet és Literatúra Kölcsey és Szemere nevével fémjelezve. Ez utóbbi és a Kisfaludy, illetve Kölcsey kezdeményezésével indult Aurora és Aspasia már a romantikának nyitottak teret.
Kossuth az Országgyűlési, majd Törvényhatósági Tudósításokkal megkísérelte a politikai újságírás megteremtését. A szellemi élet fő orgánuma a reformkor első szakaszában Bajza József, Vörösmarty és Toldy Ferenc által szerkesztett Athenaeum, amely a romantikának, a liberális gondolatnak, a realizmusnak és az irodalmi népiességnek is fórumot biztosított. Melléklapjai, a Játékszíni krónika és a Figyelmező a drámaelmélet, a színi-és irodalomkritika fontos orgánumai voltak.
A 30-as évek elején a Hitel vitája hozta magával a nyilvános közéleti diskurzus felújítását, s főként a Pesti Hírlap megjelenésétől datálhatjuk a véleményformáló sajtó újjászületését. A 40-es években döntő szerepet játszottak a divatlapok és irodalmi mellékleteik. Legjelentősebbek: Petrichevich Horváth Lázár Honderűje, amely a konzervatív ízlés szócsöve lett, Mátray Gábor Regélő Honművészét Vahot Imre a népiesség orgánumává fejlesztette (Pesti Divatlap), Frankenburg Adolf Életképek-e a városi polgárság és a polgárosodó nemesség fórumává vált, utóbbi kettőnél dolgozott Petőfi.
A tudományos szaksajtó közül a Magyar Gazda agrárismereteket, a Themise és a Budapesti Szemle közgazdasági, állam-és jogtudományi írásokat közölt, a Tudománytár az Akadémia tudományos folyóirata volt. Fontosabb lapok voltak még: Orvosi Tár, Garasos tár, Fillértár, Ismertető és a Vasárnapi Újság.
Könyvkultúra:
Az olvasáskultúra helyzetét meghatározta a cenzúra, amely II. Lipót alatt engedékeny, Ferenc alatt viszont szigorúbb lett. Létét a rendek is szükségesnek tartották. A kormány többször szigorította a közlés szabadságát, s amikor már nemesi jogokat sértett vele, a rendek tiltakoztak. Dessewffy József 1830-ban a sajtószabadság és az utólagos felelősség törvénybe iktatását tartotta szükségesnek.
A századfordulón az irodalomnak szűk piaca volt, az írók szinte egymásnak írogattak. A polgári életforma elterjedésével az olvasóközönség szélesedett, a példányszámok nőttek. Az olvasás napi szakmai és kulturális szükségletté vált. Az irodalom mellett a tudományos élet és érdeklődés fejlődése is növelte a könyvpiacot. A korszak második felében kialakult a tudományos és ismeretterjesztő sajtó.
A nyomtatás és a könyvkiadás 1811 után erősen fellendült. A könyvek nagy részét már erre szakosodott vállalkozások jelentették meg. Megkezdődött a kiadás és a kereskedés elválása a nyomdászattól.
A szélesedő piac miatt a kiadók már honoráriumot tudtak fizetni. Folyamatosan nőtt a magyarul kiadott könyvek száma és aránya. A reformkorban az olvasás már a köznép között is terjedt, a tömegessé válás jeleként kialakult a ponyvairodalom és a kalendáriumkiadás. Nagy volt az érdeklődés az olcsóbb történeti munkák iránt.
A reformkorban tűnt fel Kliegl József a találmányaival. Szedőgépötletét 1837-ben alkotta meg pozsonyi műhelyében. Az ötlete jó volt, csak eléggé kezdetleges: szerkezetét fából és egyszerű papírlemezekből rakta össze. Támogatás reményében megjelent az 1839-40-es országgyűlésen is, ahol bemutatta a találmányát. Meglepetésre a találmány tetszett a nézőseregnek. A találmány a Magyar Tudós Társaság elé került, amely pozitív véleményt írt róla. A Társaság jegyzőkönyvéből derül ki, hogy Kiegl szedőgépe 13 kézi szedő, a hozzá kapcsolódó osztógép pedig 23 szedő teljesítményével ér fel. Berendezésében a betűk már automatikusan vezetődtek, amelyek a műveletsor végeztével saját súlyuk által sorakoztak be a kívánt helyre. Kossuth Lajos is csak pozitívan nyilatkozott róla. A bécsi udvar érdeklődését is felkeltette a gép. Maga Habsburg József főherceg 100 pengőforinttal támogatta a találmányt. Ezt leszámítva alig talált Kiegl pénzbeli támogatókat. Pulszky Ferenc 1841-ben az Atheneaum hasábjain adakozásra szólította fel az olvasókat, de csak 90 forint gyűlt össze. Garay János Kiegl könyve is csak ezer forintot tudott hozni. A szabadságharc vetett véget a szedőgép fejlesztésének, ekkor már Kiegl a nagyváradi fegyvergyárban dolgozott.
A nyomdák közül kiemelkedik az Egyetemi Nyomda, a Trattner-Károlyi Nyomda és a Landerer-Heckenast Nyomda. Az Egyetemi Nyomda virágkorát Sághy Ferenc igazgatósága alatt élte. Ekkor a Nyomda volt az ország legnagyobb nyomdai üzeme, mintegy 150 munkás dolgozott itt. Az igazgató jó viszonyban volt a korszak több haladó gondolkodású írójával (pl. Kazinczy, Batsányi), munkáikat is kiadta. A nyomda megkapta 1811-ben a Breviarium és a Missale Romanum, majd 1822-ben a Rituale és a Corpus Juris kiadványok szabadalmát. Sághy után Trssinszky Ferenc következett az igazgatói székben. Alatta a nyomda technikailag korszerűsödött, megjelentek az első gyorssajtók. Többek között itt látott napvilágot a Bajza József szerkesztette Kritikai lapok, az Akadémia Tudománytára, a Pesti Divatlap, Eötvös József A falu jegyzője, Berzsenyi és Fáy András összes művei, továbbá Petőfi pár munkája.
Trattner János Tamás buzgón pártolta a magyar nyelv és irodalom ügyét, nem érdekelte, ha vesztesége lesz belőle. Saját munkájában a magyarországi könyvnyomtató műhelyekről adott állapotfelmérést. 1828-ban Károlyi István vette át a nyomdát, innentől kezdve lett a neve Trattner-Károlyi Nyomda. Az új tulajdonos nagy gondot fordított az üzem fejlesztésére, az alkalmazottak képzésére.
Az első kapitalista nagyüzem a Landerer-Heckenast Nyomda volt. 1841-ben egyesült egymással Landerer Lajos nyomdász és Heckenast Gusztáv könyvkereskedő. Egyesítették a kiadványok előállításához szükséges összes üzemrészt és üzletágat. A nyomdai részt Landerer, a kereskedelmet és a kiadást Heckenast felügyelte. Magas színvonalra fejlesztették az üzemet, külföldi anyagokkal korszerűsítették a technikát.
A korszak elején egy laza szervezkedés indult a kereskedelemben. 1795-ben alapították a Pesti Könyvárusok Grémiumát. Működéséről szórványos adatok maradtak fenn, annyit tudhatunk, hogy tevékenysége kimerült abban, hogy tagjainak védelmében megpróbálta megakadályozni a Helytartótanácsnál újabb könyvkereskedői engedélyek kiadását.
A 18. század végén a könyvkereskedők voltak a kor kiadói is egyben. A legnépszerűbb értékesítési forma a bizományosi rendszer volt. A rendszer az utólagos elszámoláson alapult. A könyvkereskedő a könyveket megrendelte és csak akkor kellett fizetnie, ha eladta őket. Ha nem ment a könyv, visszaküldhette a kiadónak. Létezett a fix elszámolási forma is, ahol visszáruzási jog nélkül szerezték be a könyveket. A korszak legismertebb kereskedői közé tartozott Hartleben Konrád Adolf, Wigand Ottó, a Kilián-család és Emich Gusztáv.
A korszakban megjelentek az első antikváriumok is. Először Meissner Ferenc nyitott antikváriumot 1795-ben Pesten. Sokáig nem folytathatta tevékenységét, mert egy évvel később meghalt. Az első komolyabb antikvárius Ivanics Zsigmond volt. 1817-ben nyílt meg az üzletet a mai budapesti Váci utca déli részén. Jó kapcsolatokat ápolt Széchenyi Istvánnal, az Országos Széchenyi Könyvtárral és az Akadémia könyvtárával is. Ő szervezte az első könyvárveréseket is.
Felhasznált irodalom:
Bödök Zsigmond: Magyar feltalálók a nyomdászat történetében. NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2004.
Cartledge, Bryan: Megmaradni… A magyar történelem egy angol szemével. Officina ’96 Kiadó, Bp., 2011.
Csorba László – Velkey Ferenc: Reform és forradalom (1790-1849). Történelmi Kézikönyvtár sorozat (sorozatszerk.: Simándi Irén és ifj. Barta János). Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.
Fülöp Géza: A könyv-és könyvtári kultúra a kapitalista időszakban (1789-1917). Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994.
Gradvohl Edina – Jászberényi József: Európai művelődéstörténet. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, Bp., 2007.
Kriston Pál: A történetírás története. Tankönyvkiadó Vállalat, Bp., 1991.
Magyar művelődéstörténet (szerk.: Kósa László). Osiris Kiadó, Bp., 2006.
Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András). Osiris Kiadó, Bp., 2003.
Pogány György: A magyar könyvkereskedelem rövid története. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 2004.
Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Bp., 2011.
Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.
Tevan Andor: A könyv évezredes útja. Gondolat Kiadó, Bp., 1973.