Kultúra a 20. század első felében II. rész: Tudomány és művészet a hosszúra nyúlt fegyverszünet alatt
A századforduló avantgárd irányzatai közül a futurizmus az első világháború végére kifulladt, míg a kubizmus, a konstruktivizmus, a szürrealizmus és az expresszionizmus a két világháború között is jelentős alkotásokkal gazdagította az emberiség kultúráját. A futurizmus helyét a világháború idején létrejövő dadaizmus vette át az avantgárd művészetek társaságában.
Szépirodalom:
A 30-as évekre az irodalomban az avantgárd irányzatok elvesztették uralkodó szerepüket. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az irányzatok törekvése a művészet és a valóság közötti szakadék felszámolására kudarccal végződött. Számos, korábban az avantgárd irányzatokban alkotó költők visszatértek egy formakövetőbb és higgadtabb verselési modorhoz. Ezért nevezi az irodalomtörténet-írás ezt a korszakot kései modernségnek. A korszak két legjelentősebb költője T. S. Eliot és Ezra Pound.
Eliot Amerikában született, de angolként nőtt fel. Ő a 20-as évek kísérletező és újító szellemének legfőbb képviselője. Intellektuális a költészete, a jelen sivárságából a múltba és az anglikán katolicizmusba menekül. Versei szokatlan módon tele vannak a legkülönbözőbb irodalmi utalásokkal, gyakran idegen nyelvű idézetekkel. Szerb Antal olyan költőnek nevezte, akinek a „verseit a be nem avatott külföldi ritkán tudja élvezni”. Legismertebb verse a Puszta ország. Versírás mellett irodalmi tanulmányokat is írt, ezekkel megbolygatta a romantikusok hagyományos tiszteletét, és feltámasztotta a 17. század intellektuális költőit.
Pound költészete illusztrálja az avantgárd és a késő modernség közötti törést. Nagy szerepe volt az új, szabad formák kialakulásában. Ő fejlesztette ki az imagizmust, amellyel a felesleges jelzőhalmozásoktól akarta megtisztítani a költészetet és inkább a képi megjelenítésre helyezte a hangsúlyt. Szimpatizált az olasz fasizmussal, a háború alatt az olasz rádió Amerikának szóló propagandaadásában szerepelt rendszeresen. A háború után ezért háborús bűnösnek nyilvánították és elmegyógyintézetbe zárták. Neves kortársai közbenjárására engedték ki.
A korszak legjelentősebb francia költője Paul Valéry. Szerb Antal a 20-as 30-as évek legnagyobb francia tekintélyének nevezte. „Ő képviseli a franciák szemében nem is annyira írásaival, mint inkább magatartásával nemzetük szent hagyományait, a harmóniát, a józanságot, a gondolat fölényét és büszkeségét”. Lírájában szigorúan ragaszkodott a legtisztább klasszikus formaművészethez. Inkább a művészi alkotás érdekelte, mint az élet, de az alkotásnál is jobban érdekelte a gondolat. Legismertebb költeménye A tengeri temető.
A korszakban a regényirodalmat is utolérte a képzőművészeteket és a költészetet már a századelőn jellemző befeléfordulás és formabontás. Az epikus jellegű eseménytörténetet mély értelmű beszélgetések, gondolatok és meditációk váltották fel. Ennek legjobb példája a korszakban Thomas Mann Varázshegy című műve. Egyes irodalomtörténészek szerint ezzel a művével emelkedett goethei magaslatokba. A Varázshegy tulajdonképpen fejlődésregény, mellette egy svájci szanatórium szűk keretébe foglalt teljes világkép is az 1914-et közvetlenül megelőző társadalom szellemi és erkölcsi állapotáról. A náci uralom alatt született meg a Jákob-József tetralógia. Thomas Mann bibliai történetbe menekült az egykorú német valóság elől, de művének minden mondata bizonyítja, hogy a hazai talajból kitépve is német és a jelentől elszakadva is realista maradt. Időtlen magasságba emeli az ember történetét. A Bibliából ismert alakok történetén nem változtat semmit, de cselekvéseiket, gondolataikat, érzelmeiket Proustra emlékeztető részletességgel elemzi.
A korszak másik legjelentősebb német írója a fiatalon elhunyt Franz Kafka. Szerb Antal szerint ő volt „az egyetlen, akinek sikerült száraz humorú rövid novelláiba és töredékekben maradt regényeibe belevinni a világ eredendő kísértetiességét, az ember reménytelen harcát titokzatosan rosszindulatú magasabb hatalmakkal szemben”. Regényeinek ő maga a hőse, harmadik személyben beszél, hősét egyszerűen K-nak nevezi. A per című művében K-t letartóztatják és vád alá helyezik. Az egész regényen keresztül a titokzatos vád nyomása alatt él, és nem tud rájönni, hogy mit követett el valójában. A kastélyban szereplő kisváros az egész világot jelképezi. Ennek a városnak a sorsát egy titokzatos kastélyban intézik, ahova sehogy sem lehet feljutni, de az innen jövő intézkedéseket se tudja egy lakos sem elkerülni. Novelláiban ennél is nyomasztóbb hatást tapasztalhat az olvasó. Legismertebb közülük Az átváltozás, amelynek főhőse féreggé változik.
Német nyelvterületen kiemelkedik még az osztrák Robert Musil. Legjelentősebb regénye A tulajdonságok nélküli ember, amely sok önéletrajzi elemmel ábrázolja az Osztrák-Magyar Monarchia jellegzetes társadalmi típusait, a Monarchia bukásának előestéjén. A Törless iskolaéveiben egy katonai nevelőintézetben kibontakozó kamaszkonfliktust ír le, amelyben irodalomtörténészek a későbbi koncentrációs táborok, diktatúrák lélektanának, embertelenségének művészi megérzését, előre sejtését látták. Elbeszélő művészetének jellemző vonása az ironikus hang. Életében alig vették észre műveit, csak később fedezték fel és lett a 20. század egyik legjelentősebb német írójává. Nagy újítása az esszé látásmódjának, gondolati feszültségének vegyítése a regényepika klasszikus elemeivel.
Nagy-Britannia legjelentősebb irodalmi képviselője a korszakban James Joyce. Szerb Antal úgy jellemezte, hogy „egymagában felér a dadaizmussal és a szürrealizmussal”. Proust törekvéseihez hasonlóan a belső tudattartalmak aprólékos feltárására törekedett. Legjelentősebb munkája az 1922-ben megjelent Ulysses. Ez a nagy terjedelmű regény hőseinek egy napját mutatja be belső monológokban előadva. A belső monológban az író lejegyez mindent, ami alakjának tudatában megfordul abban a sorrendben, ahogy a gondolatok a szereplő tudatában felmerülnek. Szerb Antal a tudatfolyam regényének nevezte a művet. A mű 24 fejezetre oszlik, irodalomtörténészek ezért párhuzamba vonták az Odüsszeiával.
Musil és Joyce munkássága számos kortársuk munkásságára hatással volt, köztük az orosz Mihail Bulgakovéra és az argentin Jorge Luis Borgesre. Borges életművének egyik jellemző motívuma a labirintus. Kitalált világaiban a varázslatos rendszeresen keveredik a történetivel- Jelentős művei a Két király és két útvesztő, A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg és Az elágazó ösvények kertje. Bulgakov a 20. századi szovjet-orosz irodalom egyik legnagyobb klasszikusa. Keserűen rosszalló és groteszk leírása az éppen akkor születőben levő Szovjetunió hétköznapjairól gyakran fantasztikus és abszurd vonásokat tartalmazott. Számos műve a sztálinista cenzúra áldozatává vált, műveit csak jóval a halála után, az 1960-as években ismerhette meg a közönség. Legismertebb műve a Mester és Margarita, amely az egyetemes irodalom egyik csúcsa. Számos műfaj és stílus keveredik benne, a romantikától a realizmuson át a groteszkig. A történet több, egymással metaforikus viszonyba lépő cselekményt és világot mozgat párhuzamosan.
A különböző törekvések mellett megjelentek olyan új művészeti irányzatok, melyeket ismét tényszerűség és realizmus jellemzett. Ezek nem fordultak szembe a modernizmussal, hanem megoldásait mérsékelten alkalmazták. A világ bonyolultságának és kegyetlenségeinek felmutatása mellett törekedtek arra is, hogy a kisembereknek erkölcsi fogódzót nyújtsanak. Ez az irányzat az 1920-as évek közepe körül keletkezett, és az 1930-as években erősödött meg, a fasizmussal szembefordulva vált népszerűvé. Egyik legismertebb képviselője a német Bertold Brecht. Munkássága nem éppen barátságos környezetben bontakozott ki, a fasizmus szorításában fejlődött ki az új német dráma legnagyobb képviselőjévé. Folytatta, egyben átformálta saját ízlése szerint az expresszionista drámát. Epikus színházának feladatát kifejezetten abban látta, hogy közérthetően közvetítse baloldali politikai eszméit és humanista erkölcsi értékeit közönségének. Művei külsőségekben a kínai színpadra emlékeztetnek, drámai jelenetei pedig Shakespeare királydrámáira. Első jelentős műve a Koldusopera, amely még a weimari időszak utolsó éveiben került bemutatásra, amelyben a londoni szegények világát mutatja be. Másik jelentős műve a Kurázsi mama gyermekei, amelyben a harmincéves háború korát mutatja be, azon belül is a háború üzleti kiszolgálását. A címszereplő a háború jóvoltából keresi a kenyerét, de elveszti mindhárom gyermekét.
A korszakban a Szovjetunióban a propaganda szolgálatába állított, mindenki számára érthető és kötelezően optimista mondanivaló vált jellemzővé, amelyet szocialista realizmusnak neveztek el. Volt, aki ezen is túl tudott emelkedni. Ilyen volt Mihail Solohov. Legismertebb műve a Csendes Don, amely rendkívüli szemléletességgel és művészi erővel ábrázolja a kozákság forradalom előtti és alatti életét, belső harcait. Regényében a tolsztoji hagyományokat követte. Nagyszerű leírásokban érezteti a tájak és a falvak hangulatát. A kozákság egész életmódját színesen, lendületesen, a realizmus teljes hitelességével ábrázolja.
Képzőművészetek:
A különböző modern irányzatok egyik legfontosabb központja a német Walter Gropius által 1919-ben alapított Bauhaus iskola volt, amely az építészet, a festészet és az alkalmazott kézművesség ötvözésére törekedett. A kifejezés a középkori építőmesterek kunyhóira utalt, ahol kézművesek és művészek együtt dolgoztak, s a katedrálisokkal egyedülálló művészi értéket hoztak létre. A Gropius által irányított Bauhaus-építészet egyszerű, funkcionális formát alkalmazott, acélt, betont, nagy üvegfelületeket és látható szerkezeteket. A csoportot a kísérletezés öröme kapcsolta össze, elvük az volt, hogy valamely tárgy formájának egyedül a funkcióját kell követnie, elutasítva a pompát. A Bauhaus munkássága az egész évszázad építészetét meghatározta. 1923-ban Weimarban kiállítást rendeztek, amely a megfogható valóságot sugallta. A tartalom elsőbbséget élvezett a forma, az egyszerűség pedig az ornamentika előtt. A lakások esetében kívül világos homlokzatokat, a belső berendezésnél pedig egyszínű falakat s világos mennyezeti kontúrokat alkalmazott. A csoportot főleg a nácik támadták, akik a bolsevizmus melegágyának nevezték őket. Az intézmény Dessauba költözött, ahol a város vezetése 1932-ben feloszlatta, majd egy évvel később a nácik végleg bezárták kapuit.
A Weimari Köztársaság adott otthont 1920 júliusában Berlinben az Első Nemzetközi Dadakiállításnak. A háborúból kiábrándult szervezők kigúnyolták a katonaságot és a polgárságot. A berlini Lützow-Ufer művészeti galériájának falain fotómontázsok, szögekkel rögzített festmények, újságkivágások és mondások hirdették: Le a művészettel! A dada a forradalmi proletariátus oldalán állt. Kiállításukkal tudatosan a polgárpukkasztást szolgálták, halotti misét kívántak celebrálni a militarista Németországnak.
A 20. századi építészet másik kiemelkedő ága az organikus irányzat volt, melynek legjelentősebb európai képviselője a francia Le Corbusier volt. Le Corbusier pályafutását a Bauhausnál kezdte, művészetét később a plasztikus formák határozták meg. Nyersen hagyta az építkezés anyagainak egy részét az épületeken. Főleg az épület és az ember viszonya érdekelte. Az emberi test arányai szerint tervezte a belső tereket. Leghíresebb alkotása a 300 lakásos háztömb, a marseille-i Unite-ház. A lakásokat az emberi mozgásigény szerint alakította ki. Maga az épület olyan, amint egy kis város, amiben minden megtalálható.
Az avantgárd irányzatok közül a szürrealizmus fejlődött tovább a festészetben. A 20-as évek közepétől a mértékadó személyiségek szoros kapcsolatot alakítottak ki a kommunista mozgalommal. Nem minden szürrealista vált kommunistává, ők maradandót is alkotta a kultúra történetében. Az irányzat legjelentősebb képviselője a katalán Salvador Dali, aki egy teljesen egyéni, magánmitologikus világot hozott létre, amelyekben az ágakról lefolyó órák, a fiókokkal ábrázolt zsiráfok, az állványzatok, a furcsa szekrények, az üres terek szinte minden képen szerepelnek. Legismertebb alkotása A polgárháború előérzete, amelyben a spanyol polgárháború rémségeire figyelmeztetett.
Film és zene:
A századfordulón előretörő mozi a korszak folyamán tovább folytatta világhódító útját, 1926 után a hangosfilm elterjedése tovább növelte népszerűségét. A legnagyobb filmcsillagok közé tartozott Charlie Chaplin, Greta Garbo, Marlene Dietrich, Gary Cooper és James Stewart, akiknek nevét az egész művelt világ ismerte. Az egyszerű emberek számára a filmek csillogó világa jelentette a soha be nem teljesülő, a szürke hétköznapokat feledtető álmokat. A hollywoodi filmgyár ontotta magából a sok kaland-és szerelmesfilmet, de azért készültek igényes filmek is. Közéjük tartozott az orosz Szergej Mihaljovics Eizenstein, aki leghíresebb filmjében, a Patyomkin páncélosban az 1905-ös orosz forradalmat dolgozta fel. A tragikus tömegjelenetekkel mozgalmassá tett filmben az emberi kiszolgáltatottság számos helyzetét teremtette meg. Az igényes rendezők közé tartozott még Jean Renoir és Chaplin is, de ekkor kezdte pályafutását a világháború után sikeressé váló Alfred Hitchcock is.
A korszakban indult világhódító útjára a jazz. A könnyűzene népszerűsítésében nagy szerepet játszott a rádió és a hanglemezgyártás. A gramofon ugyan már a 19. század végén létezett, tömeges elterjedésére csak az első világháború után került sor. Így lett ismert George Gershwin zeneszerző, aki a jazz, a népzene és a szórakoztató zene hangzásvilágát ötvözte és így ismerték meg az emberek Louis Armstrongot és Ella Fitzgeraldot.
Humán tudományok:
A külvilág megismerhetőségével kapcsolatos kétely és a társadalomtudományokra jellemző értékrelativizmus a korszak folyamán továbbra is jelen volt, sőt virágkorát élte. A legnagyobb érdeklődést az ember létezése, belső világa és e világi lehetőségei keltették. A korszak és talán a 20. század legnagyobb hatású filozófusa Martin Heidegger volt, aki szerint az ember feladata az önértelmezés, amely egyben létértelmezés is. Legismertebb műve az 1927-ben megjelent Lét és idő, amelyben kidolgozta a Dasein (jelenvalólét, ittlét) fogalmát. Az ember ebben a daseinben tevékenykedik a világban, amely egy folyamatosan átrendeződő nyelvi világ. Szerinte a görögség korában volt a leggazdagabb nyelv, amely azóta elsivárosodott. Ennek köszönhetően egyre kevesebbet értünk meg a világból.
A bécsi egyetemen az 1920-as években kialakult a neopozitivizmus irányzata, amely az emberi gondolkodás racionális hagyományaihoz fordult vissza. Szerintük a filozófia empirikusan igazolhatatlan kérdéseit a vallásnak és a költészetnek kell megválaszolnia, a tudomány csak olyan kérdésekkel foglalkozhat, amelyek tapasztalati úton igazolhatóak. Az irányzat legismertebb képviselője Ludwig Wittgenstein, aki 1922-es Logikai-filozófiai értekezések című munkájában kijelentette: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.
Végzettsége szerint filozófus volt, de történeti áttekintésével írta be a nevét a kultúrtörténetbe Oswald Spengler. Kétkötetes munkájának, a Nyugat alkonyának első része még a háború vége előtt, 1918 áprilisában, míg a második kötet négy évvel később látott napvilágot. Spengler szakított az Európa-központú és lineáris történelemszemlélettel, helyette nyolc zárt, belső időtartammal és fejlődési dinamikával rendelkező kultúra történeteként fogta fel az emberiség múltját. A következő 8 kultúrát mutatta be művében: a kínai, az indiai, a babilóni, az egyiptomi, a mexikói, az antik („apollói), az arab (mágikus) és a nyugati (fausti).
A századelőn még a német történészek voltak a történettudomány meghatározó alakjai, a két világháború között már a franciák emelkedtek ki. Henri Berr, Lucien Febvre, Henri Pirenne és Marc Bloch alapították meg az Annales d’ Historie économique et sociale (Gazdaság-és társadalomtörténeti évkönyv) című folyóiratot, amelynek első száma 1929. január 15-én jelent meg. A folyóirattal új szemlélet megalapítói lettek, amely szerint a hagyományos egytényezős, eseménycentrikus történetírás helyébe a globális, totális történetlátás jegyében az emberrel foglalkozó valamennyi embertudomány széles körű szintézisére van szükség a történeti fejlődés teljességének bemutatása érdekében. Bloch és Febvre rakták le az új szemlélet alapjait. Hangsúlyozták, hogy a történelem az elsődleges tudomány, de túl kell lépni az okleveles történetíráson, a mindennapok életére kell koncentrálni. Az összes emberrel kapcsolatos dologgal kell foglalkozni, a földrajztól a pszichológián és szociológián át a közgazdaságtudományig. A történésznek legyenek hipotézisei, a kételkedés iktatódjék be a szemléletébe. Olyan területekre is figyelnek, mint a családtörténet, a mentalitástörténet, intellektualitás-történet. A kutatásaikhoz forrásként felhasználtak összeírásokat, térképeket, földméréseket, anyakönyveket, adójegyzékeket. A levéltári és könyvtári anyag mellé a források közé emelték a régi korok építészeti, festészeti, zenei és irodalmi reprezentációit is.
Természettudományok:
A korszakban tovább folytatódott a fizika forradalma. Werner Heisenberg és Erwin Schrödinger az elektromágneses hullámok természetét és az atom szerkezetét kutatták. 1925-ben bemutatott elméletük magyarázatot adott az atomot alkotó részecskék szerkezetére és a bennük végbemenő folyamatok természetére. Az új módszerrel a legbonyolultabb atomok és molekulák energiáját is meg lehetett határozni. Az elektronok mozgásának és az energiaváltozások rejtélyére azonban továbbra sem született semmilyen elmélet. A fizikusok kezdtek megbékélni vele, hogy erre nem fognak választ kapni rövid időn belül. Ennek hatására fogalmazta meg a dán Niels Bohr 1927-ben a komplementaritás elvét. Eszerint a világ többé nem írható le egyetlen elmélettel vagy modellel. A valóság megragadásának egyetlen módja, ha különböző megközelítéseket alkalmazunk és ezeket egymás mellé állítjuk. Az eltérő leírásokat egymást kiegészítő magyarázatokként kell kezelni.
A megoldatlan elméleti kérdések ellenére az atomfizika egyre jobban fejlődött. 1919-ben Rutherford idézett elő először atommaghasadást, majd számos tudós foglalkozott vele a korszakban, többek között a Curie-házaspár, Enrico Fermi, Szilárd Leó, Otto Hahn és Friedrich W. Strassmann. Utóbbiak 1938-ban neutronbesugárzással első ízben hasítottak urán atommagot és felismerték, hogy a maghasadás során hatalmas erejű energia szabadul fel. Ezek alapján Einstein még a háború megkezdése előtt felhívta Roosevelt elnök figyelmét a nukleáris láncreakció haditechnikai hasznosíthatóságából adódó nagy veszélyekre. A háború alatt a harcoló felek között verseny alakult ki az uránhasadás fegyverként való felhasználása terén, melyet az amerikaiak nyertek meg, megalkotva az atombombát.
Miközben a fizikusok az atommal voltak elfoglalva, a matematikusok kidolgozták a számítógépek működési elveit. A világ első nagy teljesítményű és elektronikus vezérlésű számítógépét a második világháború ideje alatt állították össze az USA-ban a hadsereg számára (ENIAC). A háború után még több szobát elfoglaló és az embernél is magasabb szerkezet készült. Ezek tervezésében részt vett a magyar származású Neumann János.
A biológiában is előretört az élőlények legkisebb fizikai összetevőinek vizsgálata. Még az első világháború előtt amerikai kimutatók kimutatták, hogy az öröklődés fizikai alapjai a kromoszómák, illetve a rajtuk elhelyezkedő gének. Ettől kezdve Darwin elmélete mellett elfogadott ténnyé vált, hogy az öröklött génállomány és ennek véletlenszerű változásai is hatással vannak az evolúcióra.
Az orvostudomány legnagyobb eredménye Alexander Fleming nevéhez fűződik, aki 1928-ban egy véletlen folytán arra jött rá, hogy az ecsetpenészgomba olyan anyagot választ ki, amely megakadályozza a baktériumok szaporodását. Ezzel felfedezte az első antibiotikumot, a penicillint. Két kollegája ezt a felfedezést tíz évvel később azzal toldotta meg, hogy a penicillin csak a baktériumokat öli meg, a betegre hatástalan. Ezután kidolgozták a szer emberi használatra alkalmas változatát. Először a háborúban alkalmazták sebesült katonák kezelésére, majd a háború befejeződése után terjedt el a polgári életben. Az emberiség halálozási mutatóit nagyban javította a korszakban a számtalan felfedezet gyógyszer és gyógyászati eljárás. Általánossá váltak a védőoltások és a vitaminok felfedezése és alkalmazása. Hatásukra a fejlettebb országokban megszűnt vagy visszaszorult a vérszegénység és az angolkór. A skorbutot gyógyító C-vitamint a magyar Szent-Györgyi Albert állította elő Szegeden, amiért 1937-ben Nobel-díjat kapott. A cukorbetegeket segítő inzulint 1921-ben állították elő először.
Könyvkultúra:
A korszakban a nyomdai üzemek már nagy vállalatokként működtek hatalmas épületekben és több száz munkással. Ekkor már az emberiség többsége mindenhol tudott írni és olvasni, így az olvasás mindennapos tevékenységgé vált. A könyvkiadóknak óriási konkurenciájuk akadt sajtóban, az újságírók nagyobb hatást gyakoroltak a tömegekre, mint a regényírók. A sajtó szerepet kapott a politikai életben és a tömeg manipulációjára is alkalmasabb volt egy regénynél. A sajtó hatalma csak a film és a televízió megjelenésével csökkent a későbbiekben.
A könyvszakma irányítása a kiadók kezébe került, ők választották ki a megjelenítendő műveket, egy-egy sikeres szerzőért óriási harcokat vívtak. Fontos lett a reklám, a könyv borítójának megtervezésekor előtérbe került a figyelem felkeltése. Még a 19. század vége felé megjelent a szerzői jog, amely vonatkozott a szerzőre, a kiadóra, a fordítóra és az illusztráció tervezőjére.
A tömegkönyv jelszava továbbra is az volt, hogy nagy példányszámban, olcsón és gyorsan jelentessenek meg műveket. A legalacsonyabb előállítási költsége a zsebkönyveknek és a füzetes kiadványoknak volt, ezt a formát gyakran a ponyvaregények esetében használták. Az olcsó előállítás miatt megpróbálták az értékesebb műveket is ilyen formában előállítani, ezek egyre népszerűbbek lettek. A puhakötésű könyvekhez a legolcsóbb papírt használták, a lapokat ragasztókötéssel fűzték össze, a könyv belsejében az illusztráció a legegyszerűbb nyomdai eljárással készült. A tartalom viszont nívós volt, sok komoly történeti, természettudományos és színvonalas szépirodalom jelent meg zsebkönyv formában. Új témák jelentek meg a zsebkönyvek között, népszerűek voltak a detektívtörténetek, az egészséges életmóddal, háztartással, lakberendezéssel foglalkozó könyvek.
A tömegkönyv mellett továbbra is jelen volt a szakmában a William Morris elindította könyvművészeti mozgalom. A legjelentősebb a német Insel Verlag volt. A kiadó vezetője, Anthon Kippenberg professzor 1905-től évtizedeken át sikerrel kormányozta a kiadó tevékenységét. Az ő tartalmi és művészi koncepciója teremtette meg az Insel Verlag kiadói irányát: tömegkiadványok ízléses művészi eszközökkel való olcsó és gyors megjelentetése a kor technikai lehetőségeinek kihasználásával. A tartalomra is legalább annyi figyelmet fordított, mint a küllemre. A klasszikus világirodalom és a kortárs írók legjelentősebb munkáit adja közre. Az olcsó, ízléses, papírkötésű sorozatok mellett igényes bibliofil kiadványok is megjelennek az Insel Verlagnál. Legszebb ezek közül a Gutenberg 42 soros Bibliájának hasonmás kiadása.
Felhasznált irodalom:
Benedek Marcell: Világirodalom a XX. században. Világirodalom III: Minerva, Bp., 1969.
Galli Katalin: A könyv története II. 1500-tól a 20. század közepéig. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 2005.
Gradvohl Edina – Jászberényi József: Európai művelődéstörténet. L’ Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, Bp., 2007.
Kriston Pál: A történetírás története. Tankönyvkiadó Vállalat, Bp., 1991.
Molnár Gábor Tamás: Világirodalom a modernség után. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 2005.
Németh István: Weimar arcai II. Sokszínű kultúra. In: Rubicon 2011/5
Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Rubicon-Ház Bt., Bp., 2011.
Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – Nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Bp., 2011.
Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1973.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bulgakov (2014-01-03)