Kultúra a 19. század második felében
Művészeti irányzatok:
A realizmus a romantika ellenhatásaként született meg az 1830-as években és a század közepén vált önálló irányzattá. Híveit erősen zavarta a romantikus irodalmi művek pátosza és az író világképének a megteremtett világra való vetítése. Ezért a realizmus képviselői törekedtek, hogy a társadalmi világot valós működésében szenvtelenül és tárgyilagosan mutassák be. Hittek abban, hogy az emberi lélek fejlődése és annak motivációi is pontosan feltárhatóak. A realizmus kifejezés 1855-től lett használatos a francia művészettörténeti szakirodalomban. Ekkor rendeztek egy párizsi világkiállítást, ahol az irodalom hatására a festészetben is megjelent realista képeket állították ki.
A realizmus ellenében született meg a naturalizmus, bár sokan a realizmus végletének tekintik. A naturalista írók úgy vélték, hogy a realisták szemérmesen hallgatnak az emberi nyomor legmélyebb bugyrairól. A realisták nagyon gyakran megítélték szereplőiket, míg a naturalisták inkább a bemutatásra törekedtek. A közös mindenképpen az bennük, hogy mindketten a világ és az emberi személyiség objektív feltárásában hisznek. Az objektivitás a naturalistáknál erősebb.
Az első kettő stílusirányzat az irodalom által született meg, míg az impresszionizmus a festészet által jött létre. Képviselői benyomásaikat festették meg.
A szecesszió a 19. század utolsó évtizedében jelent meg és több szempontból szegült szembe a fennálló akadémista művészettel. A szó latin eredetű jelentése kivonulás. Az irányzat egyes képviselői komolyan is vették az elnevezést. Annyira megundorodtak az ipari forradalomban kialakult tömegvárosoktól és tömegkultúráktól, hogy kisebb közösségeket létrehozva, természeti környezetbe költöztek. A képviselők nagyon kedvelték a díszítettséget, a természetességet.
Irodalom:
A realista irodalom legnagyobb vállalkozása Honore de Balzac nevéhez fűződik. 1842-től regényeit egy nagyobb ciklus megteremtése érdekében írta meg, a ciklusnak Az emberi színjáték címet adta. Főszereplői többször is megjelentek, volt aki egyik regényében mellékszerepet játszott, de a következőben már főszereplőként tűnt fel. A ciklus egyik legismertebb darabja a Goriot apó.
A realizmus nagy botránya Gustave Flaubert 1857-ben megjelent regényéhez, a Bovarynéhez kötődik. Még bíróságra is kellett mennie. A perben azonosították személyét a saját házasságában, buta férje miatt vergődő, a korabeli közerkölcsök szerint kicsapongónak számító főszereplőével. Flaubert a perben sikeresen bizonyította, hogy az irodalmi mű szereplőjének tetteiért az író nem vonható közvetlenül felelősségre.
A realista irodalom hamar elterjedt Európában. Legjelentősebb angol követője Charles Dickens, aki regényeiben a kapitalista kizsákmányolást ábrázolta (Twist Olivér, Szép remények). Jelentős angol képviselő volt még William Thackeray és Thomas Hardy.
Az orosz irodalmi realizmus a fölösleges emberrel és a csinovnyik alakjával hozott újat az irodalom világába. Előbbi tipikus formája a nemesi életformában unatkozó Oblomov alakja Goncsarov regényében, utóbbi a hivatali munka világában szinte automatává vált ember alakja, amely leginkább Gogol (Az orr, Köpönyeg, Holt lelkek) és Csehov (A három nővér, a 6-os számú kórterem) munkásságában jelenik meg. Az orosz realista irodalom Tolsztoj (Ivan Iljics halála, Háború és béke, Anna Karenina) munkásságában teljesedik ki. Tolsztoj regényeiben az orosz felső társadalmat ábrázolta, az emberi, az általános humánumot képviselte, amellyel igen nagy hatást tett az európai kortársakra. Dosztojevszkij a lélek sötét mélyeibe tudott leszállni, irracionális erőket követett nyomon. Különálló irányzatokba nem fogható stílusa volt, az orosz nagyváros perifériáján tengődő alakok ábrázolása a realizmust, a gyakran őrült hősök heves viták, gyilkosságok a személyiség válságainak ábrázolása a romantikát idézi (Bűn és bűnhődés).
A dráma világában a pszichológiai megalapozottságú, társadalmi és lelki folyamatokat ábrázoló stílus Henrik Ibsennél jelenik meg. Analitikus drámáiban kulcsfogalom az élethazugság: a gazdag polgári környezetben élő főhősök másnak mutatják magukat, mint amilyenek valójában, s ezzel magukkal együtt a környezetüket is tönkreteszik (Vadkacsa).
A naturalizmus legfőbb alkotója Emile Zola volt, aki 20 kötetes regényciklust írt Rougon-Macqart címmel. Az itt szereplő regények két család világát bemutatva ábrázolják az örökölt és a környezet által determinált emberi cselekvéseket. Legismertebb műve a Nana, amely részletesen bemutatja egy fokozatosan tönkremenő párizsi kurtizán életét, a gazdagok világának ellentmondásaival együtt. A Patkányfogó a külvárosi proletárok életét, a Germinal pedig a vidéki bányamunkások világát mutatja be.
A naturalista dráma mestere az orosz Makszim Gorkij, aki legismertebb művében, az Éjjeli menedékhelyben az összes több évszázados drámai szabályt átírta. A darabban nincsenek főszereplők és mellékszereplők, mindenki magányosan szenved a szegénységben, már-már abszurdba hajlóan ismétlik a saját igazságaikat és mániáikat, miközben meg se hallják a társaikét. A halál teljesen természetes dolog, egymás kirablása úgyszintén ebben a világban.
A naturalizmussal egy időben alakult ki a lírában a szimbolizmus irányzata Charles Baudelaire, Arthur Rimbaud és Stephane Mallarmé jóvoltából, amely a világ mélyebb összefüggéseit akarja bemutatni, legyenek azok szimbolikus figurákban vagy tárgyakban összefoglalható cselekvések, hangok, színek játékai.
Képzőművészetek:
A festészetben is uralkodóvá váltak a különböző stílusok. A természetábrázolásban a realizmus először Nagy-Britanniában jelent meg még a század első felében John Constable és Richard Bonington művészetében. Franciaországban a legjelentősebb képviselői Gustave Courbet, Camille Corot, Charles-Francois Daubigny, Jules Dupre, és Jean-Francois Millet voltak. A németek közül Wilhelm von Kobell, Friedrich Wasmann, Franz Krüger, Karl Blechen és Adolf von Menzel emelkedik ki. A festészetben is jelentős volt az orosz befolyás. 1863-ban 13 fiatal orosz festő úgy döntött, hogy a fényűző ünnepek és arisztokrata portrék helyett az orosz valóságot festik meg. Ők voltak a peredvizsnyikek, azaz a vándorkiállítók, akik bejárták egész Európát kiállításaikkal. Legismertebb képviselőjük Ilja Repin volt, akinek leghíresebb képe a Hajóvontatók a Volgán. Realizmusuk túl jól sikerült és ettől lapossá vált.
Az impresszionista festők többsége a szabad levegőn dolgozott, leginkább a fény-árnyék játékok foglalkoztatták őket. Művészetükből teljes mértékben hiányoztak a mitológiai és történelmi témák. Vezetőjüknek Édouard Manet-t tekintették. Egyik legkedveltebb témájuk a városi élet volt, amelyekben a városi élet elrettentő, embertelen jellegét hangsúlyozták. Kiemelkednek Monet, Caillebotte és Pissarro városi utcaképei. Másik kedvenc témájuk a sorozat volt, amelyben egy bizonyos tárgyat egy napon különböző időpontokban festették meg. Ezek közül kiemelkedik Claude Monet A roueni katedrális című munkája. Gyakran ábrázoltak nőket a saját technikáikkal. Ebben a témában alkotott az irányzat egyetlen női festője, Berthe Morisot. A téma kiemelkedő alkotói Edgar Degas, aki kiszolgáltatott nőket festett meg és a tahiti nőket festő Paul Gauguin.
A szecesszió festői közül kiemelkedik a női portrékat növényi elemekkel díszített háttérben festő cseh Alfons Mucha és az osztrák Gustav Klimt, akinél szintén nőábrázolások dominálnak, de az ő művészete már a kubizmus felé mutat.
A szecesszió az építészetben is pompásan érvényesült. Országonként más és más formája volt, egyaránt felhasználták a népi építészet és díszítőművészet hagyományait és a régmúlt stílusok elemeit is. A művészek minden megkötöttség nélkül nyúlhattak akár a keleti kultúrához is. Ennek köszönhetően a szecesszió építészetében születtek csodálatos alkotások, de harmónia nélküli, agyondíszített giccsek is. A kor legszebb szecessziós épületeit a német Behrens, a belga van de Velde, az osztrák Otto Wagner és J. Hoffmann hozták létre. A spanyol Gaudi dekoratív és nagyon expresszív stílusa már a modern organikus művészet felé mutat. Leghíresebb munkája a barcelonai La Sagrada Familia templom.
Tudomány:
A 19. század közepére meggyengült a vallásosság, amelynek elsőszámú okait a természettudományok felismeréseiben kell keresni. A legnagyobb hatást Charles Darwin A Fajok eredete természetes kiválasztódás útján című műve érte el. Művében az evolúciót mutatta be, amelyben megállapításai ellentmondtak a teremtés történetét szó szerint értelmező nézeteknek. Nézeteivel nagy hatást gyakorolt az emberiség egész múltjával kapcsolatos felfogásra. Az ember és az állati fajok eredetére adott magyarázata mellett az általános fejlődéseszméről is hatásosan értekezett. Legfőbb felvetése az volt, hogy minden fajból a túlélőknél nagyobb számú egyedek születnek, ami kiváltja a túlélésért vívott kemény harcot, amelyből csak az erősebbek vagy az alkalmazkodóbban kerülnek ki győztesen. Darwin szembekerült az egyházzal, mivel elvetette az ember Isten által való teremtésének bibliai mítoszát. A témában tájékozatlan oxfordi püspök egyből megtámadta Darwint, akit a természettudós Thomas Huxley védett meg és bebizonyította a püspök tudatlanságát. Huxley a természetes kiválasztódás tételét védelmezte, amelynek a társadalomra kiterjesztett kártékony változata lett a szociáldarwinizmus, amely a szabadverseny eredményeként létrejövő kiválasztódást természeti törvénynek tekintette.
A biológiában Louis Pasteur kutatásai vezettek az immunitás fogalmához és az oltóanyagok előállításának lehetősége kitágította az orvostudomány határait. Claude Bernard bizonyította a zsíremésztésben a hasnyálmirigy szerepét és a máj glikogénfunkcióját, amelynek nyomán a gyakorlati medicina és a modern fiziológia megalapítójának tekintik. 1882-ben jelentette meg Robert Koch a tuberkulózisról írt tanulmányait és bejelentette a betegség kórokozójának felfedezését. Sikerült kitenyésztenie a bacilust az emberi szervezeten kívül is, és tenyészetében előidézte a betegséget állatokban, bizonyítva ezzel a mikroorganizmus különösségét. Felfedezése lehetővé tette, hogy 1890-ben előállítsa az első tbc elleni oltóanyagot.
A kémia területén Alfred Nobel feltalálta az ipari és katonai felhasználásra szánt dinamitot, valamint a szintetikus festék és trágya kifejlesztésével utat nyitott a petrokémiának.
A filozófiában a legnagyobb hatást Karl Marx gyakorolta a későbbi korokra. Korszakalkotó megállapításaiban a kapitalizmust bírálta. Azt állította, hogy a kapitalista társadalmak válságoknak vannak kitéve, amelyek megteremtik a proletárforradalomba és a szocializmusba történő átalakulást. Legismertebb műve a Tőke, amelyben a kapitalista társadalmak gazdaságával foglalkozott. Szerinte az állam eszköz az osztályhatalom megteremtéséhez, amely elnyomja a tömegeket. Az elnyomás forradalomhoz vezet, amelyben a munkásosztály átveszi a hatalmat, megvalósítja a proletárdiktatúrát és eltűnnek az osztálykülönbségek. Ezután megszűnik az állam és létrejön a kommunista társadalom. Marx egyedi elméletet alkotott a történetírásban is, amelyről a későbbiekben lesz szó.
A korszak másik legnagyobb hatású gondolkodója Friedrich Nietzsche. Legismertebb műve az Imigyen szóla Zarathustra. Itt jelenik meg az Isten halott gondolat. Erre a későbbiekben számos értelmezés született, többek között az, hogy a 19. század végének tömegkultúrája olyannyira eltávolodott már az isteni világtól, hogy saját zajától és rohanásától nem hallja a csendben megszólaló isteni hangot. Nietzsche művében megalkotta az Übermensch fogalmát is (felsőbbrendű ember), amelyet később a hitleri Németország használt fel. Ugyancsak ebben a művében kerül elő az örök visszatérés gondolata. Szerinte az események a világkorszakok ismétlődései során pontosan ugyanúgy megismétlődnek.
A korszakban alakult meg az első komolyabb pszichológiai laboratórium Németországban, 1879-ben. A lipcsei egyetem filozófiai tanszéke által létrehozott laboratóriumot Wilhelm Wundt vezette és elsősorban az érzékelést és az észlelést vizsgálták.
Történetírás:
A korszak legmeghatározóbb történetírói irányzata a marxizmus. A már fentebb említett Marx számos művében fejtette ki történelemfilozófiai nézeteit és konkrét történeti elemzéseket is írt. A marxizmus alapjellemzője a felvilágosodás, a pozitivizmus és a hegeli szekularizált fejlődéseszme. Itt a történelem végső mozgatóereje a gazdaság. Minden történelmi tevékenység a termelési eszközök és a termelési viszonyok által meghatározott termelési módból ered. A politikai rendszerek, a művészetek, a vallás, illetve általában a szellemi világ alkotóelemei mind ennek a tükröződései. A gazdasági-társadalmi fejlődés bizonyos szintjén a termelési viszonyok ellentétbe kerülnek a termelőerőkkel, s ezek harcából új termelési mód születik. Eszerint Marx az emberiség történelmét négy korszakra osztotta fel: ősközösség, antik rabszolgatartás, középkori feudalizmus és a kapitalizmus. Úgy gondolta, hogy az ötödik, az eljövendő kommunizmus fogja megvalósítani a teljes szabadság és jólét birodalmát. Elméletében a gonosz és a jó harca az elnyomók és az elnyomottak harcává változott. A küzdelem a társadalom osztályai közötti harc formájában megy végbe, amelynek legkiélezettebb változata a forradalom. Az osztályharc menete siettetheti és késleltetheti is az megváltoztathatatlan fejlődést. A marxizmus elemzési módszereit először maga a névadó, illetve közeli barátja, Friedrich Engels alkalmazta. Marx elsősorban a közelmúlt francia történelme iránt érdeklődött (Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, 1852, A polgárháború Franciaországban, 1871), Engelst inkább a német történelem kulcseseményei érdekelték (A német parasztháború, 1850, Forradalom és ellenforradalom Németországban, 1896). Franciaországban a marxista történetírást Jean Jaures képviselte. 1898-ban megindította a Szocialista történelem című sorozatot, amelyben munkatársaival együtt az újkori francia történelem szocialista értelmezésére vállalkoztak. Elismerték a francia forradalom érdemeit, amelyet a szocializmus felé vezető út fontos állomásaként értékeltek. Oroszországban a két legismertebb képviselő Vlagyimir Iljics Uljanov és Georgij V. Plehanov volt. Előbbi az oroszországi kapitalizmus sajátosságait értelmezte (A kapitalizmus fejlődése Oroszországban, 1899), míg utóbbi a nagy emberek történelmi szerepét értékelte (A személyiség történelmi szerepének kérdéséhez, 1898).
A korszakban tovább professzionalizálódott a történetírás. Ezt jól jelezte a történeti tanszékek számának növekedése. A 20. század hajnalára Németországban 175, Franciaországban 71, az USA-ban 100 történeti tanszék működött. A szakszerűsödés másik jele a történeti folyóiratok megjelenése volt. Az első német földön jelent meg 1859-ben Historische Zeitschrift címmel, majd francia megfelelője 1876-ban követte (Revue historique). Olaszországban 1884-ben (Rivista Storica Italiana), Angliában 1886-ban (English Historical Review), az USA-ban 1895-ben (The American Historical Review) jelentek meg az első történelmi folyóiratok.
A 19. század utolsó harmadáig a történetírás főleg az állam és az állami politika múltjával foglalkozott. Ezen belül főleg a hadtörténet, az alkotmánytörténet, a diplomáciatörténet és a biográfia dominált. A korszakban a történetírók érdeklődése módosulni kezdett. A politikatörténet mellett megjelent az eszme-, a gazdaság-és társadalomtörténet. A szakosodás egyik oka a modernizáció volt, amelynek leírására a történetírás addig szokásos formái már kevésbé voltak alkalmasak. A gazdaságtörténetet elsősorban az iparosodás, a társadalomtörténetet pedig a polgárosodás és a tömegtársadalom kialakulása kelthette önálló életre. A szakosodás másik előidézője az emberi társadalom jelenével foglalkozó új tudományágak (közgazdaságtan, szociológia és a pszichológia) kialakulása tekinthető. Ezek újszerű kérdésfeltevéseikkel és analitikus módszereikkel kihívást jelentettek a leíró jellegű történetírásnak, amely kétféleképpen válaszolt erre. Egyrészt elsajátította és történeti anyagokra alkalmazta egyik vagy másik új tudomány módszertanát, másrészt pedig szintetizáló jellegű társadalomtudományként fellépve az új kutatási eredmények integrálására törekedett.
Könyvkultúra:
A nyomdászatban tovább folytatódott a technikai fejlődés. 1894-ben az amerikai Tolbert Lanston mutatta be az általa feltalált betűszedő gépet. Ez volt a monotype, amely egyes betűket szedett. Ez úgy működött, mint az írógép: a kívánt betűtípussal beütötték a szöveget a betűszedőgépbe, amely a betűket egy papírszalagra, lyukak formájában vitte át. A gépet sűrített levegővel működtették. Elvégezte a sorkizárás feladatát is. A német Otto Mergenthaler találta fel a linotype-ot 1886-ban. Ez kész sorokat szed ki. Hátránya az volt, hogy hibás szedés esetén az egész sort újra kellett szedni. Azóta korszerűsítették a találmányt. Mindkét eljárás megnövelte az óránként előállítható kinyomtatott ívek mennyiségét és emberi munka nélkül végzett el számos folyamatot.
A korszak könyvművészei kétségbeesetten figyelték a technika uralomra jutását. Ez a jelenség Angliában vált először aggasztóvá. Itt alakult meg azoknak a művészeknek és iparművészeknek a köre, akik úgy érezték, hogy a művészi kifejezési formák Raffaello óta rossz irányba haladnak. Megalakult a preraffaeliták mozgalma, amely hatással volt a könyvek küllemére is. Legaktívabb képviselői létrehozták a Morris Companyt. A cég névadója, William Morris költő, festő, iparművész, esztéta volt. Eszményképe a reneszánsz kor és stílus volt. Mint könyvművész, az olasz és a német humanista nyomdászat eredményeiből indult ki. 1880-tól a könyvreformnak szentelte életét. Eleinte a Chiswick Press-szel működött együtt, majd 1891-ben bibliofil nyomdát alapított, a Kelmscott Press-t. Kézműipari eljárással dolgozott: maga tervezte a betűket, és reneszánsz díszeket, maga szedett, kézi erővel végezte a nyomást, utasítást adott a papírgyárnak, felügyelt a kötésre. 53 nyomtatványa jelent meg összesen, valamennyi szép, rendkívül harmonikus munka. Könyvdíszként csak a fametszetet használta. Művészetük még nem volt hatással a kortársakra, csak a 20. század elején vált világossá Morris előrelátása a könyv művészi megformálásával kapcsolatban.
Felhasznált irodalom:
19. századi egyetemes történelem 1789-1914. (szerk.: Vadász Sándor), Korona Kiadó, Bp., 2005.
Dömötör Attila: Történelmi lexikon, Saxum Kiadó, 1999.
Estefánné Varga Magdolna – Hatvani Andrea – Taskó Tünde: Bevezetés a pszichológiába. Pszichológiai alapismeretek. EKTF Médiainformatikai Intézet, Eger, 2001.
Európa és Amerika a 19. században. Világtörténelmi Enciklopédia 13. kötet. Kossuth Kiadó, Bp., 2007.
Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Pannonica Kiadó, 2001.
Fülöp Géza: A könyv-és könyvtári kultúra a kapitalizmus időszakában (1789-1917). Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994.
Galli Katalin: A könyv története II. 1500-tól a 20. század végéig. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 2005.
Gradvohl Edina – Jászberényi József: Európai művelődéstörténet. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, Bp., 2007.
Romsics Ignác: A történész mestersége. In: Rubicon 2003/6.
Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Bp., 2011.