Kultúra a 19. század első felében

A romantika:

A romantika a legvitatottabb stílusfogalom. Szokták korstílusnak nevezni, de ez nem igaz, mert számos stílussal együtt létezett a korszakban. Inkább stílusirányzatnak nevezhetnénk, amely még önmagában sem igazán egységes. Általános jellemzői közé tartozik, hogy sohasem élt önállóan, mindig más stílusokkal keveredett (pl. klasszicizmus, szentimentalizmus, realizmus) és először az irodalomban jelent meg, onnan terjedt át a képzőművészetekre.

A romantika időszaka a 18. század végétől a 19. század első kétharmadáig terjed, Közép-és Kelet-Európában később kezdődik és tovább is él.

A romantika ugyanazt a tiszta, öntörvényű szépet kereste, mint a klasszicizmus, de a mintát az érzelmes, vallás felé forduló, kisség misztikus középkori alkotásokban, a nemzeti eposzok hőseiben és népi figurákban találta meg. A romantikus művészek is felhasználták a régi motívumokat.

A klasszicizmus és a romantika ugyan együtt jelentkezett, de az előbbi terjedt el előbb. A romantika a 19. századi forradalmak után terjedt el, a korszak hangulatát jobban ki tudta fejezni.

Irodalom:

A századforduló meghatározó irodalmi személyisége Goethe volt. Hosszú élete alatt hatalmas irodalmi tevékenységet fejtett ki. Leghíresebb alkotása, a Faust, amelyben a boldogságot kereső ember figurájának gyötrelmeit tárja elénk. Goethe csak a Vonzások és választások című regényében jutott közel a romantikához, amelyben a szerelmi erkölcs romantikus zűrzavara az élettan titokzatos jelenségeivel kapcsolódott össze.  A német romantika első nemzedékéhez tartozott Hölderlin, aki a görög szabadsághősről, Hüperionról írt regényt, majd élete második felét elborult elmével töltötte. Az őrültséget, hallucinációkat, szadizmust jelenítette meg először a színpadon Heinrich von Kleist. Egyik legismertebb művében, a Hermann csatájában germán-római köntösben igyekszik feltámasztani a német önérzetet Napóleonnal szemben. A német romantika képviselőire jellemző, hogy fiatalon a francia forradalom hívei voltak, de kiábrándultak belőle és a lélek mélységeit kezdték el kutatni, saját magánmitológiát alkotva. A német költészetet Heinrich Heine és Novalis uralta a korszakban,  míg a Grimm testvérek, Wilhelm és Jacob gyűjtötték össze. Jellegzetesen romantikus író Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann, akinek regényeiben és novelláiban az emberek természetesen sétálnak át a valóságból a képzelet világába. Leghíresebb regénye az Arany virágcserép, amelyben a romantika szinte minden vonása (nyárspolgár – művész ellentét, művészi ágak keverése, varázslat, álom) megjelenik.

Angliában a romantika ugyanazt az utat járta be mint Németországban.  Egyik legjelentősebb regényírója Walter Scott volt. Ő hozta létre a történelmi regény műfaját. Nagy hatású regényei, pl. Rob Roy (1818), Ivanhoe (1820), Keresztes vitézek történetei (1825) jelentősen inspirálták hazánkban Jókait és Kemény Zsigmondot is. Az angol romantika egyik legjelentősebb regényírója az első jelentős nőíró, Jane Austen. Műveiben a középnemességhez tartozó fiatal lányok, asszonyok és férfiak főként a teázóasztal körül csevegnek saját kapcsolataikról (Büszkeség és balítélet). Az angol romantikus irodalom második generációját már a szabadságkultusz és az Itáliáért való rajongás jellemezte. Egyik legfontosabb alakja Lord Byron volt, aki a korszakban inkább a magánéletével, mint a műveivel tűnt ki a britek közül. Vele került be az irodalomba a dandy figurája, a frivol és gúnyos, minden hazug fölényt elegánsan megkérdőjelező nemesifjú alakja. Ez verses regényében a Don Juanban jelent meg (1819-1824). Számos művében szerepelt a spleen fogalma is, amelyet erőtlen közönyként fogalmazhatunk meg. A második generáció nagy alakja volt Percy Bysshe Shelley, akit először az egyetemről rúgtak ki Az ateizmus szükségessége című röpirata miatt, majd szabados életmódjának köszönhetően az országból is kitiltották. Itáliában telepedett le. Legismertebb műve a Megszabadított Prometheus (1820), amely egy kozmikus lázadás: művében maga a természet kel föl, hogy megdöntse az ősi zsarnok, Jupiter uralmát. Ide tartozott John Keats is, de ő az előbbieknél visszafogottabb volt. Leginkább az időtlen szépséget hirdető romantikus ódáival vált ismertté.

Az angol romantika óriási hatást gyakorolt az amerikai kultúrára is. Walter Scott hatására Amerikában megjelent az indiánregény, amelynek legjelentősebb képviselője James Fenimore Cooper volt. Művei ma is számos kamaszfiú alapvető olvasmányai (Utolsó mohikán (1826), A préri (1827), Nyomkereső (1840).

A francia romantika is az irodalomból indult ki 1800 körül, első generációja főleg diktatúraellenes művészekből állt, a második már a Bourbonok ellen lázadt és művészetük együtt alakult a realistákkal. A francia romantika legjelentősebb alakja Victor Hugo volt. Nevéhez fűződik a híres Hernani-botrány. A klasszicista ízlésű párizsi közönségnek nem tetszett a műben alkalmazott soráthajlás, ezért hangoskodni kezdtek, majd botrányba fulladt az előadás. Hugo részt vett a forradalmakban, az 1830-ast meg is örökítette a Nyomorultak (1862) című regényében. Kiemelkedő regénye a 15. század végén játszódó, romantikus pszichologizáló A párizsi Notre-Dame (1831). Hugo történelmi regényeinek mintáit követve, sokkal kalandosabb, de nyelvileg és dramaturgiailag igénytelenebb regények kerültek ki Alexandre Dumas tolla alól. Legnépszerűbb regényei a Három testőr (1844) és a Monte Christo grófja (1845-46).

Kelet-Közép Európában a romantika legnevesebb képviselője Puskin. Romantikusként kezdte a pályáját, de Anyegin című művében már felfedezhetőek a realizmus jegyei is.

Képzőművészetek:

Az építészetben a legnehezebb megragadni a romantika sajátosságait, inkább a neo-stílusok dominálnak. A romantika nem hozott karakteresen újat, hanem a meglevő megoldásokat és stílusokat szintetizálta.

A szobrászatban megjelentek a szenvedélyes alakok. Ilyen szobor Az önkéntesen harcba indulása 1792.ben, amely Francois Rude alkotása. Híres francia romantikus szobrászok közé tartozik Jean-Baptiste Carpeaux (Tánc).

A festészetben az alkotók a szobrászathoz hasonlóan kezdtek el dolgozni. Theodore Gericault A Medúza tutaja című képe a hajótörés katasztrófáját festi meg, Francisco Goya Május 3-ai kivégzése az 1808-as madridi felkelésnek állít emléket. A romantika legnagyobb hatású festője a francia Eugene Delacroix.

A szabadság vezeti a népet című képét a francia forradalom ihlette, míg A villámtól megriadt ló az állati rettegést és a kiszolgáltatottságot mutatja be. Német területen a legjelentősebb festő Caspar David Friedrich, akinek felkavaró és gyakran szimbolikus festményein állandó motívumok a romok és a magányos vándorok. A két legnagyobb angol tájfestő William Turner (Gőzhajó viharban, 1842) és John Constable (A szénaszekér, 1821).

Zene:

A barokk után a romantika a másik nagy korszaka az európai zenének. A népies romantika alakja Franz Schubert, a forradalmi romantikus Chopin és Berlioz.  Az opera sokoldalú művésze volt Giuseppe Verdi, Carl Maria Weber és Richard Wagner.

Tudomány:

A korszakban megújul a filozófiai gondolkodás. A romantika legnagyobb filozófusának tekinthető Georg Friedrich Wilhelm Hegel, aki hatalmas vízióival és kinyilatkoztatásaival az emberiség egész történelmét kívánta átlátni. Leginkább a történetfilozófiai teóriája ismert (A szellem fenomenológiája), amelynek alapja a tézis-antitézis gondolat. Meggyőződése szerint az emberi történelem a Világszellem fejlődése a szabadság tudatában. A történelem korszakai mindig válaszok a korábbiakra, vagy abban az értelemben, hogy az ellenkezőjét (antitézis) valósítják meg, vagy abban az értelemben, hogy egy magasabb egységben (szintézis) oldják fel az előző korokat. A kor másik nagy filozófusa Ludwig Feuerbach volt. Szerinte nem az Isten teremtette az embert a maga képmására, hanem fordítva.

A korszakban a tudomány teljesen megújult, hiszen a tudományos-technikai fejlődés révén egyre több részterület született meg és egyre több korábbi kérdésre talált választ az emberiség. Nagyobb tere nyílt az összehasonlító kutatásoknak. Franz Bopp felfedezte az indogermán nyelvek közös gyökerét, amellyel megteremtette az összehasonlító nyelvtudományt. Wilhelm Humboldt a modern hermeneutikát megalapozva a nyelvek szerkezeti különbségeiről elmélkedett, a nyelvek összehasonlító kutatásainak eredményeképpen.

Karl Ernst von Baer ekkor dolgozta ki az embriológia tudományának alapvetését a petesejt felfedezésével, Gregor Mendel felfedezte az öröklés genetikai törvényszerűségeit. Joseph von Fraunhofer optikus Nap-kutatásaival és optikai rácsával megalapozta a színképelemzést.

Történettudomány:

A romantikus történészek a nagy emberek történelemformáló szerepének elismerése mellett felfedezték a tömegek fontosságát, és előszeretettel foglalkoztak a különböző korok mindennapjaival. Különösen érdeklődtek a középkor iránt, amelyet az emberiség színes és elbűvölő korszakának láttak és láttattak. A romantikus életérzés általában összekapcsolódott a szabadságvággyal, a nemzeti törekvésekkel, a hőskultusszal és a nemzeti múlt dicsőítésével. A romantikus történetírás két részre oszlik, elkülöníthető egy konzervatív vallásos és egy nemzeti liberális áramlat.

A konzervatív ág két jellegzetes képviselője Francois René de Chateaubriand és Thomas Carlyle. Chateaubriand méltatta a kereszténység erkölcsi erényeit és művészi eredményeit, miközben bírálta a francia forradalom során elkövetett kegyetlenkedéseket. Carlyle a történetírás mellett irodalommal, esztétikával és filozófiával foglalkozott. A francia forradalomról három kötetes művet írt, amelyben a forradalmat minden rombolása és iszonyata ellenére az isteni összhangban álló társadalmi igazságosság megnyilvánulásaként mutatta be.

A liberális oldal jelentős képviselője az angoloknál Thomas Babington Macaulay. Legismertebb munkája Anglia története II. Jakab trónralépte óta. A szabadság felé vezető út első állomásának a Magna Chartát és a rendi képviselet ezt követő intézményesülését tekintette. A franciáknál Jules Michelet, aki Franciaországról 17, a francia forradalomról 7 kötetes munkát írt. A történelem legfőbb mozgatórugójának a szabadságeszmét tekintette. A feudális intézményeket szigorúan bírálta.

A korszak másik történetírói irányzat a historizmus, amely a történeti folyamatokat történetiségükben vizsgálja. Legismertebb képviselői németek. Wilhelm von Humboldt dolgozta ki a historizmus alapelveit. A történetíró feladatáról (1821) című művében leírja, hogy a történetírónak a jelenségeket a maguk egyediségében kell vizsgálnia.

A historizmus, és egyben a 19. századi német történetírás legnagyobb alakja Leopold von Ranke. A filozófiai idealizmus és a romantika egyaránt hatott rá. Ő is az eszméket tartotta a történelem mozgatórugójának, melyek idő-és ehylbéli felbukkanása és eltűnése egyaránt megmagyarázhatatlan. Főleg Németországgal és a pápasággal foglalkozott.

A korszak harmadik történetírói irányzata a pozitivizmus. Az irányzat előkészítője Claude Henri de Saint-Simon volt, konkrét megfogalmazója Auguste Comte. Ő a történelmet mozgató emberi szellem fejlődését három szakaszra osztotta: teológiai (amikor mindent a vallásosság szerint értelmeztek), metafizikai (amikor a keresztények elkezdtek absztrakt módon gondolkodni) és a pozitívat (amikor hatalomra jut az emberi ész). Szerinte a történész feladata az adatok gyűjtése, míg a törvényszerűségek megalkotása már a szociológia feladata. Az irányzat legismertebb képviselői Hippolyte A. Taine, John Stuart Mill és Henry Thomas Buckle.

Könyvkultúra:

Az ipari forradalom hatással volt a nyomdászatra is. Európában 1801. január 1-től a könyvkiadás nagyipari időszakáról beszélünk. A technikai fejlődés az 1800-as évek végére kiszorította a korábbi könyvelőállítási módszereket. A század folyamán egymás után születtek az ötletek, találmányok, amelyek a könyvgyártást is forradalmasították. A kézi erő eltűnt a század végére. A könyvnyomtatás minden munkafázisa gépesített lett. A nagy üzemekben futószalagon ontották a kész könyveket. Azonban a kiadványok esztétikailag igénytelenebbek lettek, sokan elkezdtek aggódni a könyv sorsa iránt. A kiút a szabványosítás volt. A könyv esetében is kialakultak azok a gyártási szabványok, amelyek egyszerűsítették a megrendelést és a különböző tevékenységek rugalmas összekapcsolását.

A század végére szétváltak a nyomdászati munkafolyamatok. Eddig minden munkafolyamatot egy ember végzett. Az időszak végére általánossá vált a készen vásárolt vagy megrendelt ólombetűk használata, sőt a betűmetszés és a betűöntés is külön vállalkozási ággá nőtte ki magát. A század folyamán kiadói vállalatok jöttek létre, amelyek akár több száz alkalmazottat is foglalkoztattak. Ekkor már a könyvkiadónak nem volt szüksége külön saját nyomdára, másikkal csináltatta meg könyveit.

A könyvek előállításában a század folyamán mindent a gépesítés határozott meg. Gyorsan készítették a könyvet, olcsón és nagy mennyiségben. A szériatermelés lett az uralkodó. Számos találmány született ekkor. S. P. Fournier kidolgozta a tipográfiai mértékrendszert, amelyben a betűtörzs méretét határozták meg. Ezt a rendszert használják mai is, a számítógépes szövegszerkesztőben is eszerint alakíthatjuk a betűket. 1772-ben F. W. Haas a fasajtó egyes elemeit fémre cserélte ki, amelyek kopásállóbbak voltak, így nagyobb példányszámú és gyorsabb lett a nyomtatás. 1800-ból az angol Stanhope teljesen vasból készítette el sajtóját. A korszak legjelentősebb találmánya a német Friedrich König által feltalált gyorssajtó volt. König célja a nyomtatott oldalak óránkénti előállításának meggyorsítása volt. Az első változatot 1810-ben készítette el. Egy év múlva tökéletesítette és szabadalmaztatta. Új sajtójában a tégelyt nyomóhengerre cserélte ki. Ezzel már 300 ívet tudott kinyomtatni óránként. Találmányát a következő években tovább tökéletesítette. Találmányának korszerűsített változata a rotációs gép. Ezeknél a gépeknél a nyomóforma formahengerre van rágömbölyítve, amivel folyamatossá tudták tenni a forgást. Az eljárással az óránkénti nyomtatható ívek számát ismét növelni tudták. A betűöntő gépeknél 1840-es években született az első újítás, amikor is az olvasztóedénybe épített pumpás fecskendővel nyomták az ólomötvözetet a matrica vájatába. Az eljárás óránkénti 1000 ólombetű elkészítését tette lehetővé, azonban elkészítés után a betűket finom reszelővel meg kellett tisztítani a felesleges ólomtól. A század végére több gépgyár is kihozta a tökéletesített betűöntő gépét, amely feleslegessé tette a kézi erőt és teljesen pontos, nyomtatásra kész betűket gyártott.

A nyomdaipar korszerűsödése együtt járt a könyv előállításával foglakozó többi iparág, a könyvkiadás és a könyvkereskedelem specializálódásával is. Régebben a nyomdász egyedül intézett mindent, a nagy nyomdai üzemek megjelenésével mindez szétvált. A nyomdászok és szerzők közvetlen kapcsolata megszűnt, kialakultak az önálló kiadók, akiknek mind nagyobb lett a szerepük. Önálló foglalkozási ággá vált a könyvkereskedelem és a könyvkötés is. A részágazatok is továbbspecializálódtak. A nyomdaiparon belül a betűöntés, szedés, korrektúra, kőnyomtatás, a kémiai eljárások, a színes nyomás stb. elkülönültek egymástól. A könyvkereskedelemnek is számos módozata jött létre: a szortiment, a bizományos árusítás, az ügynökök révén szervezett részletfizetéses eladás, az utcai könyvkereskedés, szakkönyvesboltok, ifjúsági, felekezeti könyvkereskedések, önálló antikváriumok stb. keletkeztek.

A könyvszakmában egyfajta központosulási folyamat is végbement. Az újabb és újabb találmányok létrejötte már olyan nagy tőkebefektetést kívánt, amellyel egy nyomdász nem rendelkezett. Eleinte kisebb társulások keletkeztek, majd a könyvkiadásban és a nyomdaiparban megalakultak a nagyobb részvénytársaságok. Ezek olyan komplex képződmények voltak, amelyek a könyv előállításának minden ágazatát és munkafolyamatát igyekeztek egyesíteni, a többség rendelkezett kiadóhivatallal, nyomdával, betűöntödével, könyvkötészettel, de volt aki papírgyárral is, sőt könyvterjesztési apparátusuk is volt. Ugyan egy kézbe került újra a könyvkészítés, de nem egy személy végzett minden munkát.

Felhasznált irodalom:

19. századi egyetemes történelem 1789-1914 (szerk.: Vadász Sándor), Korona Kiadó, Bp., 2005.

Fülöp Géza: A könyv-és könyvtári kultúra a kapitalizmus időszakában (1789-1917) I. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994.

Galli Katalin: A könyv története II. 1500-tól a 20. század közepéig. Hatágú Síp Alapítvány, Bp., 2005.

Gradvohl Edina – Jászberényi József: Európai művelődéstörténet. L’ Harmattan Kiadó – Zsigmond Király Főiskola, Bp., 2007.

Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – Nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Bp., 2011.